Max Ernst ezen az 1926-os festményén természetesen nem a Máriaság, a valódi szüzesség eszméjének gyönyörű szimbólumát töri darabjaira – mely nem más, mint meg nem érintettnek lenni a földi világtól – hanem az évszázadok óta felettünk uralkodó álszent, a nőt is elsötétítő, képmutató egyházat, mely csak itta-itta hektó számra a bort és prédikálta a vizet, aminél veszélyesebb, gyalázatosabb szervezetet aligha hordott a Föld a hátán. Melyek közül hadd említsem csak a fő bűnt, amikor is isten nevére hivatkozva megregulázta az együttélés szabályait, kitalálta a patriarchátus párkapcsolati modelljét, a monogám házasságot, és a szerelmet, mely az egyetlen drága kincse az embernek, – melyre élete végéig vigyáznia kellene – ezzel házasságba zárta, és bűnként címkézte azon szabad együttélési modelleket, melyek mára – mint kapcsolati anarchia, poliamoria – próbálják átmenteni a szerelmet az életen, több kevesebb sikerrel.
Természetesen tette ezt azért, mert tudta, a szerelemre, mint isteni kinyilatkoztatásra, legfenső úrra tekintő, szabad ember felett nincs hatalma. Pontosan tudta, megfélemlített párokra van szüksége, akik szemlesütve menetelnek a végzetük felé. Ahol az asszony rögtön válással, vagyonmegosztással fenyeget, ha a férje, mert szerencsétlennek ez a jellege, másik nőre néz, mert épp felrobbanni készül a házas évek elfojtásai alatt..Arról meg ebben az írásban nem mesélek, valójában milyen, ki nem élt férfifrusztrációk rejlenek az egyes háborúk mögött, a szerelemre, szeretetre szomjas diktátorok lelkében.
Max Ernst (1891-1976)
A gyerekét püfölő Mária a vég maga, annak az évszázadokon keresztül házasságba, a férfi szolgálatára kárhoztatott, elfojtások ezreit magában cipelő nőnek a szimbóluma, aki túlélve az első világháborút, olyannyira frusztrált volt már attól, hogy önmaga eredeti szenvedélyes, buja, a szexusát szabadon megélni tudó archetípusa ellenére élt, hogy ránézve életére, keserűségében csak az maradt neki, hogy széjjel veri azt, akit amúgy a legjobban szeret, aki természetesen nem tehet semmiről.
Ez a kép a szolgasorra jutott, és így szép lassan a fényét vesztő nő lealjasodásának jelképe, aki pórázon tartja a férjét, és aki egyre több férfitulajdonsággal bír.
Ennél a jelenetnél nincs mélyebbre. Az emberiség legsötétebb szakadéka ez, ahol már maga Jézus – egy gyerekkori trauma miatt – elveszti isteni minőségét, s glóriája a porba hullik. Innentől tényleg már csak pár lépés a gázkamrákig.
Én az emberiségét végét a második világháborúval jegyzem, azóta amit itt művelünk már csak vegetáció.
A Földre már csak tényleg azért inkarnálódunk, mert át akarjuk élni a legmélyebb kiábrándulást, a leggyalázatosabb fájdalmat, ahonnan már csak szabadulni akarunk.
A földi az utolsó, a létforgatagból
való kiszabadulás előtti élet, semmi más célja nincs, csakhogy ezen szabadulásvágyat felismerjük magunkban.