Lenyűgöz az a huszadik századi eleji mozgalom, amit, hogy se füle se farka ne legyen, csomót kössön az agyra, dadaizmusnak neveztek el. Még akkor is, ha mára az is egyértelmű, a dolgok kifigurázásával, az értelem likvidálásával, a jelenségek ismert jelentésének kifordításával semmire sem jutunk. De a túlzott elpolgárosodás, az illem, a viselkedés, a díszletek a tartalommal szembeni elhatalmasodása ellen, egyáltalán az ember ellen igenis fel kellett lépni. Széjjel kellett verni a színpadot, mert néha a romok között jobban lehet mozogni.
Természetesen úgy vagyok a legtöbb dadaista művel, mint Cage zenéjével, jó tudni róla, ismerni a mögöttes tartalmat, de azt azért nehéz lenni állítani, hogy élvezni tudom őket. De jó megállni a kezdeti elképzeléseknél, melyet úgy hiszem, csodálatosan tetten lehet érni Hans Arp, az egyik fő dada művészetében.
Hans Arp a teljes nekivetkőzés a szobrászatban, aki minden művével, mintha azt tárná elénk, nem tudom tovább. Tényleg feladom. Nem ismerem a csodagyógyszert, fogalmam sincs miképp lehet a világ egyre elviselhetetlenebb helyzetét orvosolni.
Egyetlen egy dolgot tehetek, magamról – mintha rétegek lennének – levetek mindent, amit meg tudok nevezni. Visszarendeződöm egészen a kezdetekig, visszabújok anyámba és az evolúciót visszapörgetve, amőbalétemen túli egysejtűvé leszek. Rajtam ne múljon, tényleg mindent odaadok abból, amit meg tudok nevezni magamból, mert úgy hallottam, amit ismerek, érzek, ami kimondható, az nem valódi bennem. És ugyanazt teszem a köröttem lévő jelenségekkel, a nappal, a holddal, a csillagokkal, visszabontom őket fogantatásuk pillanatáig.
Újrakezdést kezdeményezek.