Az első szenvedélyes-szerelmes találkozásomat festménnyel 2005-ben éltem át egy düsseldorfi Paul Klee-kiállításon, ott sejlett fel bennem először, hogy egyes művek előtt bizony átsejlik, felcsillan valami, amit nem értek, és nem értek. Ilyenkor meg álljak egy kicsit, vagy ha lehet, üljek le, csukjam be a szemem, és anélkül, hogy megmozdulnék, mégis öleljem át a műveket. Próbáljak meg felvenni velük egy olyan kapcsolatot, ami megelőzi, kikerüli, talán meg is haladja a mindennapi életben használt érzékszerveket.
Kezdjem el kiélesíteni azon részeimet, melyekkel téren és időn túl ölelek. A kép készültekor az alkotóból feltörő legmélyebb, meg merem kockáztatni rajta áttörő, isteni szándékkal való kapcsolatfelvétel ez, egy erővel való randevú az idő elejéről, mely a művészetben van elrejtve.
Emlékszem csak álltam vagy éppen ültem az egyes képek előtt, és folytak a könnyeim, és fel nem fogtam, mi történik velem. Miként lehetséges az, hogy egy vászondarab – ráadásul Klee esetében néhány pöttyel, vonalkával csupán – ilyen mélyen meg tud érinteni.
Természetesen azóta sem tudom, képzelődök-e. Na jó, biztosan, hisz már eleve az sem valóságos, hogy most itt ülök, és írok.
A heroikus vonóvonások az eredetileg hegedűművész festő azon műve, amikor is a képi ábrázolás zenei szintre lép, ami egyáltalán nem fájdalommentes folyamat, mert ehhez ki kell lépnie az anyagból. A folyamat megkezdődött, a kép előtt állva ennek szemtanúi is lehetünk, hisz a hegedű vonóit késként használva Paul már vagdossa le magáról a felesleget. Lényegében mindent, aminek még van rajta és benne anyagi minősége.
Az ecsettel itt ahelyett, hogy újat hozna létre, rükverc teremtésbe kezd.
Az egyszerű formák Klee-nél rendkívüli erőfeszítések, a pont beléd döf, és éget.
Végül kiderül, a pontot lesz a legnehezebb megrajzolni, mert az nem csak egy akármilyen pontocska, hanem az utolsó.
Na jó, a kép tetején háromszor kiteszi azért hogy biztos legyen benne, kész van, hogy végre felcsendülhessen a zene kéken.
Az egyszerű formák Klee-nél rendkívüli erőfeszítések, a pont beléd döf, és éget.
Végül kiderül, a pontot lesz a legnehezebb megrajzolni, mert az nem csak egy akármilyen pontocska, hanem az utolsó.
Na jó, a kép tetején háromszor kiteszi azért hogy biztos legyen benne, kész van, hogy végre felcsendülhessen a zene kéken.