attól mert A csókot szinte nem létezik olyan felület, melyre ne nyomtatták, másolták volna rá, és ezzel úgy tűnik, kissé bagatelizálták az értékét, és ebbe a sorba én is beálltam, soha nem érintette senki.
A csók olyan, mint maga “isten” fogalma, melyből vallásokat, törvényeket gyártottak, fiút, anyát, szentlelket képzeltek köré, és mára nem átallunk szitokszóként is használni. De hiába, isten (Isten??) ebből semmit sem érez, hisz ő nem is tud erről a világról.
A csók, melyért Gustav Klimt egy hadseregnyi nővel hált, amiért széjjel törte legszorosabb férfi-női kapcsolatának falait is, és aminek következtében tizennégy gyermeket nemzett, időtlen-időkön át, a maga makulátlan mivoltában létezik minden csókunk felett.
Ő a csókjaink “archetípusa”, az első, a forrás, amiből aztán később minden más csók született.
A csók lekapcsolja az agyat, hogy végre világosság gyúljon bennünk, félreállítja az ént, és mily gyönyörű, csók közben végre haszontalanok vagyunk.
És Klimt pontosan megmutatja, hogyan képzelték el a csókot eredetileg. Egymás előtt térdre rogyva, a másik valódi nagysága előtt hódolva, a másikba belehalva, és tudva azt, hogy a csók után nincs visszatérés többé a halandó énbe.
De ha az mégis úgy tűnik, az onnantól már csak káprázat. És persze, és persze, az énség szakadéka közelében egyensúlyozva, tudva azt, hogy elkerülhetetlen a zuhanás, de együtt gyönyörűbb lesz.
