Az ötvenedik születésnapocskám előtt, ó de szép, az alapjaimig letéptem magamról minden díszt, ja és eléggé megijedtem, és nem attól, hogy jaj, nincs tovább, véget érek, hanem leginkább attól, hogy felfedeztem, az énem, még a halálom is birtokolni akarja, hogy ott akar lenni a temetésemen, szóval, hogy a halál sem egyértelműen a szabadulásom.
Viszont rettentő szép találkozásaim voltak közben, itt, ahol végre a part szakad. Olyan szinten nem voltam képes a még néha magamra erőltetett színházi jelmezeimet sem felvenni, hogy már csak esszenciális, odabújós kapcsolataim maradtak arra az estére. Fogtam, szorítottam, csókoltam, ahol tudtam, ahol még illett.
Aztán másnap mert csak túléltem, gondoltam, kezdjük ott, ahol a magát Zero-nak nevező német művészeti társulás, és annak 2014-ben elhunyt vezéralakjával “ünnepeltem” a nullámat. Egy picit elhittem neki, hogy van újrakezdés, és majd most új alapokra helyezek minden. Ők ugyanis a háború utáni Németország művészeti megújhodását hirdették, és hittek is benne. Az a baj velem, hogy én meg nem..
De ettől függetlenül lenyűgöző az a báj, ahogy valami reményteli odafeszüléssel azt vallották, ők most bizony a tegnap romjain új művészetet hoznak létre. Hogy innentől nem a festék, a márvány, a fa, a kréta lesz az eszközük, és a vásznat sem az ismert képek létrehozására használják, – ahol ugye úgysem lehet semmit a maga valóságában megfesteni, mert már Magritte óta tudjuk, a pipa képe sosem válik valódi pipává, na és..- hanem a levegőt, a tüzet, a szelet, a fényt fogták be, kényszerítették rá vagy bele a képre, a szoborba. Mert az előző eszközeink csődöt mondtak, mert talán az absztrakt expresszionizmussal vége van a képnek, vége, vége vége..
Hát nem tudom..engem ez az egész csak arról győzött meg, nincs újrakezdés, amit leromboltunk, az úgy is marad, Auschwitz után – sokszor írtam – vége van az emberiségnek és a művészetnek is nagyjából.
Az, hogy a művészet mégis vegetál még egy kicsit, annak egy oka van, hogy általa a lehetetlenre gyakoroljunk, hogy elfessük magunkat az én legeslegutolsó pontjáig, ahol már csak a szakadék marad. A képbe festett szándék számít, és nem az, milyen új, őrült matériákat használunk ahhoz, hogy valami eddig soha nem tapasztaltat hozzunk létre.
Nem hiszek az új eszközökben, minden megtörtént már a Nap alatt, és mára csak egyetlen feladatunk maradt..
Ettől függetlenül rendkívül szívet melengető, őszinte művészeti próbálkozás volt a Zero, nem mellesleg a videóművészet, és az ilyen-olyan fénnyel szőtt installációk szülőatyja. Otto Piene meg egy csodálatos lény, aki az utolsó nagy tárlata után egy nappal meg is halt. Önmaga számára egész biztos átjárót épített a semmibe a művészetével, de az nem azon múlott, hogy tűzzel festett, és a levegőt használta mikor szobrászkodott, hanem a szándéktól..