miután élő beszélgetésekben rendre kritikát kapok az írásaim okán, és azt gyanítom egyrészt, mert nem alaposan olvassák át őket, másrészt pedig azért, mert még mindig nem tisztáztam eléggé magam egyes fogalmak kapcsán, így hát újra – és ha kell, majd újra és újra – nekiugrok.
Nekem itt a “végére” egyetlen témám maradt. Emberi lehetőségeim végpontjáig értem, kikönyörögtem az élettől a legszebb megtapasztalást, átélhettem emberi testben a halálom, ami természetesen csak egy vizualizáció volt, a küszöb, máskülönben nem tudnám beírni e sorokat.
És a “halálomban” átélt minden szenvedélyt magában hordozó, mégis szenvtelen; lángoló, de ugyanakkor mélyfekete kútként tátongó ölelést szerelemnek neveztem el.
Nekem sincs jobb eszközöm, a beszédből kellett válogatnom, egy meglévő készletből, melyet az “ismeretlen isten teremtett”, ami a magyar nyelv esetén amúgy is egészen biztosan így van.
Arról meg tényleg nem én tehetek, hogy ezt a szót a történelem berángatta az életbe, romantikus, maximum három évig tartó, hormonok által generált érzelemmé degradálta, nem beszélve arról, hogy számos vallás megfegyelmezte, szabályok közé, emberi kapcsolatok, házasságok börtönébe zárta. A legszűkebb emberi közösségeim is éltetik e botrányt, és nem lázadnak fel egyenként amiatt, hogy át vagyunk vágva. Én meg, mert emlékezem, mert szándékom a nyelv eredeti minőségén visszaállítása, itt magyarázkodom a századik írásomban. De még teszem, mert a nyelv tisztasága, a fogalmak jól használása annyira fontos nekem.
A szerelem természetesen e teremtett természet része, az alkotó isten legelső, tárgyiasult megjelenése. Felfogható, így nyilván nem valós, mert csak a valóság az, amit sosem fogunk felfogni. A szerelem az emberi minőségeink legmagasabbika, a lépcső, mely anyagi világunkból kivezet.
És mert sorsom szerint egy emberi testben kell kihordanom önmagam valóságosságát, és melynek okán valósnak tartok e körém emelkedő világi díszletet, így “tárgyakra”, férfiakra, olykor akár nőkre, művészei alkotásokra vetítem ki e legutolsó emberi minőségem.
********************-
Sosem emberekbe szeretünk bele, hanem a másikon keresztül kinéző halhatatlanba. Szerelembe zuhanásaink gyakran meglehetősen abszurdak, a másik olykor még csak meg sem felel az ideáljainknak. Még ha külsőleg el is fogadjuk, amit látunk, ott sorakozik egymás mögött az összes olyan tulajdonság, melyet sokszor megvetünk. Így akár egy csalón keresztül is beleszerethetünk az istenbe.
Szerelem idején semmi más dolgunk nincs, mint szembeszállni a világgal, aki ész érvekre hivatkozva eltérítene e rettentő érzéstől. Ezen a helyen óriási erőfeszítésünkre van szükség, hisz az élet egyből kockás lapot tesz elénk, és egy egyszerű matematikai képlet elé ültet, ahol csak azt kell összeadni, mit ad a másik, és mit vesz el.
És hiába tudsz jó pár tulajdonságot felsorolni a negatív oldalon, ami miatt hátat kellene fordítanod szerelmesednek, ha a másik oldalon ott világlik a szerelem, esélyed sincs menekülni..
Míg fiatalabb voltam, előfordultak olyan helyzetek, ahol még nemet voltam képes mondani e borzasztó érzésnek, de mára tudom, a szerelem valóságom átragyogása az anyagi világba. Korábban én is sokszor a biztonságot választottam, és megpróbáltam nélküle élni. De szép lassan összegyűjtöttem az élethez szükséges kellékeimet, kiépítettem egy megtartó ént, akinek ha meg nem is gyógyítottam, de legalább feltártam a traumáit, hogy az kellő időben, a leglehetetlenebb helyzetben is képes legyen a világnak hátat fordítva, a szerelemnek igent mondani. Ez nem ment volna korábban, mert a szerelem tényleg életveszélyes, hozzá megtartó bázis kell, egy olyan én, aki kellőképpen kiművelte magát, hogy végre megértse, mi, vagyis inkább ki is a benne felbukkanó szerelem, és miről mond le, ha szembeszáll vele.
Ám mindez esetemben mégsem jelent tétlenséget, elfogadást meg pláne nem, és azt sem, hogy hátra dőlök, és nem nyúlok többé a jelenségekhez. Éppen ellenkezőleg. Ám legalább egy döntésen túl vagyok, a szerelmet választottam, bármekkora ára is legyen, és ebből a bizonyosságból érintem meg a másikat.
És ezen ponton, ha kell, hathatós munkába kezdek, mely abból áll, hogy a szerelmesemről lemosom a természetét, ami hellyel közzel fájdalmas aktus. Mert itt nem csak szappanos mosdatásról van szó, forró, illatos fürdőről, hanem vegyszeresről, ahol a szavak oldószerek, lúgok, a hazugságainkra nézve mérges keverékek, melyek megszabadítják a másikat, és ezzel együtt önmagunkat is valótlanságunktól.
Hogy a személyeink káprázat mivolta helyett a szerelem győzedelmeskedjen.