Mindennap nézem az arcom a tükörben, nem látom magamban sem a szálkát, sem a gerendát. Eszement vággyal tisztán, szókimondóan élek, menekülnek is tőlem emiatt a hazugok. A világ gyalázata kétezer éve sem Jézust tükrözte vissza, szóval hagyjuk már, hogy tükröződések mentén próbáljuk ócskán, ezoterikusan megérteni a világot.
Egy saját történet és egy éppen a közvetlen közelemben zajló, rendkívül kínos ügy kapcsán egy ideje mind erősebben töröm a fejem azon, meddig is vagyunk kötelesek a másik titkát cipelni?
Meddig kell azzal élnünk, hogy egyre több véglény járkál ezen a bolygón, aki napi szinten lop, csal, hazudik, és akár kislányokat abuzál, és mi, noha jó ideje tudunk a gyalázatukról, de nem teszünk ellene semmit, mert azért a másik csak nem leplezi le a barátját..
Napok óta kérve kérlelem, lépjen, forduljon, változzon, tartson bűnbánatot, de leginkább ne csak szavakkal, hanem tettekkel is bizonyítsa, hogy holnaptól mást akar. Hívja fel az élettársát, és vállalja fel előtte, hogy fél éve becsapja, mondja el a barátainak, hogy évek óta hazudik, mert eddig nem volt ereje hátat fordítani a felmenői mintának.
A közelemben egy tanár évekkel ezelőtt egy kislányt molesztált, és a család évek óta nem meri felfedni a közösség előtt, mi zajlik, mert hezitál, hogy védje- e a tanárt..
Egyre elviselhetetlenebb ezen a földön a hazugság, és egyre kevésbé bírom el a másik gusztustalanságait cipelni, na mert rám bíztak párat, mert ők sem bírták el egyedül. A minap is leültem egy baráti társaságba, ahol tudtam, az xy a z-t a k-val csalja, miközben az asztal fölött mindenki játssza a tisztességeset. Már nem is a kiherélt, mamakedvence apuciktól, a férjeiket pórázon tartó anyuciktól, a szent helyek, tanítók körül hemzsegő tanítványoktól undorodom, hanem magamtól, hogy csöndben ülök közöttük, és nem borítom rájuk asztalt. De óvatosnak kell lennem, mert azt fogom kapni, hogy álljak már le, mert agresszív vagyok.
Ezen a ponton, ahol ma ez az emberiségnek nevezett csőcselék élősködik a földön már nem finomkodhatunk, a hazugság leleplezése kötelességünk, és mindannyiunkban, akik erről tudunk és nem merünk még mindig szólni, egyre csak forr a dühünk.
És innen már rólam van szó, mert a hazug, a mocskos elbírja a szennyét, megtanult élni a disznóólában, és észre sem veszi, hogy évek óta már csak röfög otthon az asszonnyal. Szóval ezen a ponton már rólunk van szó, az igazság, a transzparencia, a szókimondás szerelmesei vannak veszélyben, mert a végén még mi fogunk rámenni az ő disznóságaikra, akik nem tudunk az ő körülményeik között élni.
S akkor mi – az áttetszően élni vágyók – sem vagyunk mások, mint gyáva cinkosok a némák között.