Minden hétre szerelem – Zalai Károly új regénye kapcsán (zalaikaroly.com)
Évek óta várom, hogy egyszer rám is sor kerüljön, és a férjem valamelyik regényében végre feldolgozza a történetünk. Ő az kettőnk közül, aki tud írni és festeni is, úgy igazán, akadémikusan, klasszikusan. Ő az, aki ismeri a perspektívát, az árnyékolást, tud portrét rajzolni, s fejből lovat, kutyát és macskát. És ő az, akinek a szövegei sosem dagályosak, sem ragacsosak a sok érzelemtől, s aki tudja, hol túl kevés és hol túl sok még egy jelző. Ám sokszor hiányoltam valamit az írásaiból, ami nem más, mint afféle férfias, bátor kitárulkozás, a hozott anyagból írt regény. Azt a szöveget, amit tényleg az élet írt helyettünk, és minket csak arra kért fel, hogy fordítsuk le emberi nyelvre, és menekítsük ki az idő rabságából azt, amit egy isten elképzelt velünk.
Tegnap, épp amikor az akármelyik szeretőmmel a hullámvasút legmélyebb pontját voltam, egy jó kis zuhanás után, és levegőt is nehezen vettem az átéltek, a megaláztatás, a gorombaság után – de hát mondta a férjem az elején, amikor kinyitottuk a házasságot, hogy nehéz lesz, mert majd most megismered a férfiakat – kaptam egy levelet.
Károly a Minden hétre macska, kutya és az idén ősszel kiadóba kerülő Minden hétre madár című kötete után már megírta a Minden hétre szerelmet is, ahol végre az ötvenkettőből nekem is jutott egy rész. Gyönyörű azt látni, hogy benne aztán tényleg nincs hierarchia, hisz minden nőjébe ugyanúgy volt szerelmes, mint belém, csak éppen valami abszurditás okán engem feleségül vett, gyermekünk született, ami egy zsigeribb szinten kötött minket össze, és lehetővé tette, hogy amikor tényleg nehéz volt, ne tudjunk egyből elszaladni, s megismerjük egymást igazán.
Jónás Péter a kötet első szerkesztője meglepetésből, amúgy Károly engedélye nélkül, elküldte nekem az említett részt.
Csendben sírok, könny nélkül, tegnap óta örömből..Mert az egy dolog, hogy én innen az egyik oldalról évek óta mesélem a történetünk, de valahogy mindig is olyan egyedül éreztem magam Károly nélkül, az ő irodalmi támasza nélkül. És most itt van, és nem billegek. Ő is bizonyítja nem csak én hiszem azt, hogy sikerült a szerelmünk, hanem végre ország-világ előtt is szavaival alátámasztja ezt.
Igen, mára tudom, hogy kiválasztott pár vagyunk, ami azt jelenti nekem, hogy átjutva egymás személyiségén a szeretetben landoltunk, ami még csak nem is romantikus mesevilág, dehogy, hanem azóta is kemény munka, mindennapos egymásnak feszülés, persze sok külön töltött idő, és szeretők, barátok átjáróháza.
A jó ég tudja amúgy, hogy a sors miként jutott arra az ötletre, hogy két ennyire más, ennyire szabad, öntörvényű lényt egymáshoz vezessen.
A kiválasztottságunkat abban látom, hogy úgy hiszem, mi tényleg megléptünk ezt a világokat pusztító, álságos monogámiát, ami a leggyalázatosabb emberi szülemény, és most már tényleg nem érdekel, hányan és hányféleképpen fognak utálni ezért, és kínosan bizonygatják az ellenkezőjét, – tényleg a fejemet fogom a rózsaszín meséktől – most már mindegy, mert a társam is leírta a maga olvasatát, ami férfi nyelven, szűkebben mérve a szót, pontosan ugyanaz, mint az enyém.
Csináljátok utánunk.
**innen egy picike részlet:
44. Nősülős
Huszonegy évvel idősebb voltam (vagyok) nála. Azt mondják, ez a tipikus esete az élet közepi válságnak. Nem, nem! Én negyvenhárom éves koromban továbbra is ugyanazon hajó orrában álltam, mint a legelején, és tele voltam az előttem hullámzó tengerrel. Ha előre néztem, befelé néztem, és az évek múlásával egyre többet láttam abból, amiből egyre kevesebbnek kellett volna már lennie bennem. Ha őszintén nézel az idő tükrébe, nem fogy el, se te, se ő, súgta mellettem Szindbád a hajó korlátjának dőlve. Nem az öregségtől, hanem az elszürküléstől, a mindennapok borzasztó unalmától féltem. Barátaim már rég nősek voltak – és bőszen csalták a feleségüket, a feleségek meg a barátaimat. Vagy már el is váltak, és úgy osztották maguk körül a keserűséget, mint a kiöregedett focisták az alattomos kis faultokat – ha már nekik nem megy a játék, legalább másnak se legyen jó. Láttam ezt magam körül, és mégis feladtam az addig megtartott szabadságomat egy lányért, aki még az élete kezdetén járt. Annyira beleszerettem, mint mindig, ha beleszerettem valakibe: mint még soha senkibe az életemben. Csodás volt magamba szívni a fiatalságát. A szemét, ami olyan tiszta volt, mint az a hegyi tengerszem, amibe ember még soha nem lépett bele. A reményeit, amelyek úgy voltak befejezetlenek, mint azok a népmesék, amiket most mesél először a mesélő, és még maga sem tudja pontosan, hogyan kerekedik majd szájából a következő mondat.
A kérdéseit, amik bátran csattantak az élet sziklafalához, mert még tudták, hogy a kérdés értelme nem a válasz, hanem a visszhang. Fantasztikus volt olyasvalakire lelni, aki még minden előtt áll, aki egy lakatlan szigetre tudja képzelni magát, és csak nézi a végtelen homokstrandot és nem indul el, mert az üres homokba még bármilyen mintájú lábnyomokat bele lehet képzelni. Azt gondoltam, hogy én vagyok az a tengerész, aki felveszi a hajójára a szigetlakót és olyan utazásra indulunk ketten, ami még sohasem volt, és amit (talán először a világon) kettőnk csodás tánca fog megteremteni.
Tudtam, hogy a hajó fedélzete fölött ott feszül a jól ismert kötél, de nem féltem. Talán naiv voltam, de nem érdekeltek a szokásos aggályok, biztos voltam magamban, hiszen (ezt gondoltam) tele vagyok tapasztalattal, én majd most el fogom kerülni az összes buktatót, s még mindig fiatalosnak hitt izmaim segítségével átugrom (átugorjuk) az összes akadályt; másképpen fogalmazva: örök időkig tetszetős táncot lejtünk majd a kötélen..
((hát megjegyzésként annyit, nem, Károly erre, ami velem várta, nem volt felkészülve..))
