Ma, amikor minden sarkon már valaki szatszangot ad, elég nehéz eligazodni a kínálatban. Több a tanító, mint a kereső, és sajnos egy-egy “spirituálisan kényelmes” helyen landolva, túl sokan hiszik azt, hogy “megszabadultak”.
A szatszang etimológia értelmében együttlétet jelent az önvalóval, ahova a valódi iránti szomjtól megérkezve, feltesszük a tanítónak a legfontosabb kérdésünket. A szatszangot a kérdés intenzitása teremti, hisz a válasz sem tud mélyebbről érkezni, mint ahonnan azt a kereső felteszi.
Mert a szatszang nem más, mint legerősebb vágyunk külvilági kivetülése, a legintimebb “szerelmi aktus” én és Én között, amit kívülről nézve egyáltalán nem lehet megérteni. Azt is mondanám, szatszangot nézni videón vagy éppen élőben, de a másét hallgatva csupán, sem az igazi együttlét, picit olyan, mint szerelmes jelenet a moziban. A szatszangot csak a kérdést feltéve, a válaszba belezuhanva lehet “megtapasztalni”, ám jobb híján még azt sem, mert pont az a lényege, hogy teljességgel eltünteti az én valóságosságát, aki kérdezett.
Noha léteznek emberi lények, akik szatszangot “adnak”, de az ő szerepük sem több, minthogy eltüntessék magukat a színpadról, és hogy a kérdező felismerje, a látszólag kívülről érkező válasz sem más, mint önnön valódiságunk tükröződése.
Hisz a tanító saját teremtményünk, aki a kérdésünk intenzitásának megfelelően ad választ.
Ja, és a szatszang nem spirituális, sem ezoterikus zsibvásár, nem ad és nem ígér semmit, éppen ellenkezőleg, felforgat, felbolygat, kirázza belőlünk a lelket is, mert még a lelkünk is csak egy takaró önmagunkhoz képest.
A szatszangon való részvétel egyik és talán legfontosabb feltétele a stabil én. Szóval, ha nagyon “döcög a verda”, ha egyes traumák miatt nem indul a motor reggelente, akkor érdemes először elmenni valamelyik lélekgyógyászhoz, mert a szatszang nem foglakozik a személlyel.
Úgy hiszem, a szatszang-kultusz európai elterjedését is egyszer volt hol nem volt a művészet ágyazta meg, méghozzá akkor, amikor Albrecht Dürer, mint az első festő-celeb megalkotta műveivel az én fogalmát. Egyáltalán egy a keresztény istenképtől elnyomott, nem is igazán számító emberi élet ellenében megfestette az ént, és trónra ültette.
Dürer rendkívül bátor volt, hisz önnön arcképét egészen a krisztusi portéig vitte, ami elsőre túlzásnak, arroganciának tűnik. De hát szerénykedéssel sem vitte itt még senki semmire. Szóval Dürer volt az első, aki a művészetben a tükörkép mögött keresni kezdte az igazi arcot, és így jutott el istenfiúi minőségéhez. Ahhoz a isteni elragadtatásban élő, kiművelt, stabil énhez, aki belenézve a tükörbe feltette a kérdést, ki vagyok én a valóságban?
Lényegében a festészete által belépett a szatszang terébe, és úgy gondolom, a híres önarcképén keresztül – melyről hirtelen nem tudjuk, Albrecht-e vagy Jézus néz ránk – a Mester megadta a választ is. De Albrecht, miként én, sem tudta elsőre átvenni a választ, és évtizedekig tartó keresésbe kezdett. Én is, én is, 2006 augusztusában érkeztem meg először a szatszangra.
És, hogy micsoda rettentő nehéz szakaszokon hatol át a kereső a szatszang évtizedei alatt, hogy milyen irtózatos ára is van az igazságnak, ami amúgy ingyen van..azt megnézhetjük Dürer képein, melynek az egyik csúcsteljesítménye a Melankólia. Ami nem más, mint annak a kereső énnek a bemutatása, amely a szatszang hosszú évei alatt egyszer csak feladja.
Atya ég, ezt a képletet meg nem oldom emberként, de angyalként sem.
