Úgy hiszem, amikor festek, képzeletbeli kilátót építek önmagam fölé, és fentről nézek önmagamra és a filmem többi szereplőjére. Mintegy a másik legjobb lehetőségét, a benne rejlő maximumot próbálom képbe sűríteni.
A festmény olyan, mint egy befőtt, ami a legsötétebb és leghidegebb tél idején is őrzi a napfény, a nyár, és persze önmagunk, és a másik minden személyesen túli édességét.
Nem tudom, melyik pillanatban szerettem bele. Pontosabban kezdtem végre újra emlékezni arra, hogy alapállásom szerint szerelmes lény vagyok, és a megjelenésével csak eltávolította a homályt és a feledést a homlokom elől.
A Virupaksha barlang testet ölt, 2024, 85*85cm
Talán amikor a hegyről a városi forgatagba visszaérkezve összefutottam az egyik kedves barátommal, és nem csak az ismerős, hanem ő is lefékezett a kismotorjával miattam. Szembe jöttek a forgalommal, erre jól emlékszem, bár Indiában egy hónap után sem tudtam, merre nézzek, mikor az úttestre léptem. Szóval, lehet, hogy ők tartották be a közlekedési szabályokat, és én nem.
Vagy amikor felírta a telefonszámát, és láttam, hogy balkezes, ami már önmagában a “felizgulok tőle”- faktor számomra. Vagy amikor a barlang – ahol egy hónapon át mindennap egy órát ültem – egyszer csak kidobott magából, hogy vége, vége. Tessék megszületni! És az ájulással küzdve először elmentem hozzá, és átölelt.
Végül is mindegy, mert egy a biztos, rettentő emlékeztetőt fújt, riadót, és rá kellett ébrednem, nehéz lesz, nagyon nehéz lesz, de innentől eredeti, szerelmes jellegem szerint kell éljek, ami végtelen kiszolgáltatottá, ártatlanná, meztelenné és teljes eszköztelenné tesz.
Tintoretto: Vizitáció
Ebben a világban eredendő, szerelmes jellegünkkel élve bizonyíthatom maga a téboly és a borzalom a lét. Ki mer itt még szerepek és védőburkok nélkül élni?
Ha nem lenne festészet én sem merném, de mikor festek mégiscsak védelmi réteget alkotok magam köré, afféle mennybéli jelleget. És megfestem a szerelmemet is eredeti szépségében, és amikor rúg, csal és emberi börtönébe zárva él, mert szokott, akkor elmegyek e benső képcsarnokba, és megnézem a róla szóló műveket.
Ez az egyik kedvenc képem róla, abbéli teljességének dicsőségére, amikor is végre felvázolja legfőbb élettervét, küldetését, hogy a körötte élő, őt szerető nők között szövetséget teremtsen, mert nem és nem és nem lehet többé egymástól szívben elválasztva, hazugságban élni.