Sokszor írtam, hogy rajtam mennyire nem fognak a modern kori coach-os, terápiás, megmondó emberes tanácsok, mely szerint, ha már nem jó, engedd el.
Csak az van, hogy én nem akarom megúszni a nehezet, és nem gondolom, hogy minden emberi kapcsolatom azért van, hogy nekem jó legyen. Végtelenül unom ezt a folyamatosan a személyes én önvédelemére szoktató tanácsadást.
Néha pont az jó, ha az énnek nem jó, mert sajnos az egyik tulajdonsága, hogy csak baj idején húzza magát össze és teszi fel élete egyetlen fontos kérdését, egyébként meg a trónon pöffeszkedik elégülten.
Nem tudom, hogy kell elengedni, mert csak elkezdeni és megszeretni tudok, és a kitartásommal kapcsolatban néha azt gondolom, nem is ” e világi” tulajdonságom. Én sem értem, ott, ahol a világ már riadót fújna, hogy szaladj, védd magad, én még mindig a megoldást keresem.
Ha valamiben nem kételkedek, hát abban egész biztosan nem, hogy nem véletlenül leszünk épp abba és nem a másikba szerelmesek. És ahogy végignézem a tegnapjaimat, sosem a hozzám hasonlókkal kapcsolatban bukkant fel bennem ez a felfoghatatlan érzelem, mely nem is érzelem, csak a lealjasodott emberiség a többi közé keveri. Mint ahogy én is csináltam már ilyet, mikor életemben először és igazán szólt hozzám a Mester.
De egyszerűen nem volt “kezem”, amivel át tudtam volna venni azt a gyönyörűséget, amit adott, így többi kavics közé ejtettem a drágakövét.
A szerelmesem a legfontosabb tanítást hozza el nekem, ami nem a személyes énem ilyen-olyan toldozgatása, hanem ő az, aki nyílegyenes utat mutat a szívembe, és persze, hogy én is szeretem a kerülőutakat.
A célom a szerelmeseimmel eljutni a végére, nem kiszállni félúton, amikor nehéz, amikor elmúlik szenvedély, vagy épp igazán összetűznek a karakterek.
Egyszerűen végigélni az összes arcát a szerelmünknek, és folyton a fókuszomban tartani azt a legelső pillanatot, amikor rajta keresztül látva láttam őt, és nem hagyni elkápráztatva lenni attól, ha útközben elfedik az egyes személyiségrétegek.
És az biztos, hogy minél nagyobb a szerelem, annál nehezebb lesz az út, de aki állhatatos, az végigcsinálja. És mivel általában nem csak egyszer vagyunk szerelmesek, így az összes olyan társunkkal, akibe szerelmesek lettünk ez a végéig a másikat eredendő arcára emlékeztető magatartásunk lenne a kötelességünk. Szóval már csak emiatt sem lehetünk monogámok.
És nehéz lesz, még annál is nehezebb, de a legnagyobb út, mely a szív közepébe vezet, a legtöbbet kéri.
(borítókép: Megszületett a női Megváltó, 2023, 85*85cm)