A normális ember már egy ideje csomagol itt, mert pontosan látja, egyre kevesebb hely jut neki, már réges-rég átvették a játékot az egylábú focisták, és minket, akik még két lábbal focizunk, betegnek tartanak. Ám addig, míg legalább egy kétlábú focista társam van, bírom, de utána..
Aki idejár, az tudja, milyen mélyen megvetem azt a világot, amit a monogámia okozott. Gondolom, aki még élteti ezt a képmutató rendet, rég leiratkozott.
Mindez nem azt jelenti, hogy ne bukkannának fel időről-időre boldog monogám párocskák, ahol tizenöt év után is minden stimmel: testiség, lelkiség, intellektuális átfedettség. Ja, hét évnél korábbi párok nem érdekelnek, ezt is sokszor írtam már.
A monogámia a ketté tört világunk jelképe, anyagba zárt, duális létünk ismérve, a valótlanság maga. A monogámia kétségbeesett próbálkozás arra, hogy ha majd két felet összeillesztünk ismét egész lesz. Nem lesz. Azon bizonyos harmadik, a kettő között felbukkanó “szent szellem” nélkül itt senki nem megy semmire. Csak a közösen imádott harmadikban egyesülhetünk.
Természetesen bennem is él egyfajta romantikus képzet, a hercegről a fehér lovon, ahol majd csak ő meg én, én is szeretem a meséket. De van, amit annál is jobban.
Az igazságot.
Tapasztalataim szerint a monogámia széjjel zúzza az igazságot, és előbb vagy utóbb befészkeli magát a kapcsolatokba a hazugság. Vagy ha oda nem is egyből, akkor az egyénbe biztosan, ő kezd hazudni magának, amit észre sem vesz..
Camou-festményruhában
A monogámia egyszer volt hol nem volt, napszerű, vadászó férfiakból szelíd házi kedvenceket nevel. A nők meg felveszik a nadrágot, és újabb kerítést húznak a hím köré, nehogy egy másik nőstény kiszemelje őket. Eszembe sincs védeni a nőket, sőt úgy hiszem, ők irányítják a játékot, a férfiak elnőiesedtek, és már csak vakkantgatnak otthon..A monogám férfiak. Valami véglegesen eltűnik belőlük, pont a lényeg, és ezt mi akartuk így nők, mert annyira félünk..
Amikor a nulladik percben, tényleg a szerelem leglobogóbb szakaszában már azzal kezdem piszkálni a férfit, hogy meséljen az előző nőiről, és azokról, akik velem párhuzamosan tetszenek neki, pont a házi kedvenccé váló folyamatukat akarom megelőzni. Rögvest fel akarok készülni a legnehezebbre, hogy bizony egy férfivel van dolgom, aki, mert nap, a sugarait sokfelé árasztja. Már a nulladik perctől a romantikus mese ellen megyek, és éberen várom, ami jönni fog, vagy már meg is érkezett, mert eleve léteznek mellettem más nők is..
Igen, már a nulladik percben a mellettem felbukkanó többi nőre gondolok, és arra az eddig még az érett női társak hiányában soha megvalósítani nem tudott gyönyörűségre, hogy majd együtt imádjuk ugyanazt a férfit. Két nő egymás megtartva szembenéz ugyanazzal a szépséggel, és a szépségben találkozunk.
A minap feldobott a YouTube egy párkapcsolati csatornát, cuki párocska mesél arról, milyen boldogok, persze egyből megtorpedóztam az egészet, és rákérdeztem, és a harmadik.
Válaszul nekem csináltak egy külön epizódot, ahol húsz percben azt bizonygatják, ilyen velük nem fordul elő, ők még csak nem is féltékenyek, max a nő a mesterséges intelligenciára, amikor a férfi azzal beszélget és nem vele. A férfi meg azt mondja, számára csak a mellette ülő nő létezik. Nagy szavak négy év után, én azért óvatosabb lennék..
Természetesen a válaszműsor semmilyen ponton nem győzött meg, csak megerősített abban, amit fentebb írok. Hozzászóltam is az adáshoz, ahol, ahogy kell, rögtön megkaptam, hogy ezzel a nulladik percnél történő nyitási vággyal, a férfim melletti másik nőhöz való közeledési szándékommal azt bizonyítom, hogy sérült vagyok, hogy kötődési problémáim vannak..
Egy egylábú focista próbálkozott éppen, – igen, igen, “nagyképű” vagyok, lenézem az ilyen hozzáállást – akit vagy megcsal a férje, vagy nincs is neki, vagy otthon vakkantgat a sarokban, mert anya azt mondta. Én meg sérült vagyok, mert ebből a gyalázatból, amit itt párkapcsolatnak hívunk, és ami számlájára mind több betegséget felírhatunk, kiutat keresek.
Nem, még nem találtam meg, mert érett társak nélkül nehéz, és még nehezebb azt látni, milyen esélyei vannak egy poliamor családban felnőtt fiatal férfinak ma..Szóval nem tudom, meddig bírom a butaságot, a szellemi és érzelmi lealjasodást. Nagyon nehéz, de legalább már a bőröndök megvannak a csomagoláshoz. És kimondhatatlan boldoggá tesz az úti célom, ahonnan ide soha vissza nem jövök,
Ja, és igaza van a hozzászólónak, sérült vagyok, hisz emberi testem a legnagyobb betegség, ő is az, és te is, aki olvasol. Sérültségünkben vagyunk rokonok. De attól még – mint az önvaló az anyagban töredékes tükörképe – a megoldást keresem.