A hétvégén “találkoztam” Antoni Tapiés-vel, és már ahogy a randevúnkra készültem, mindent megtettem azért, hogy az sikeres legyen. Először is annyira szubtilissá varázsoltam önmagam, hogy átjárást kaptam abba a térbe, ahol a katalán festő tizennégy éve létezik. Gondolatban lefosztottam magamról minden esetlegességet, demisztifikáltam a formámat, kiürítettem a gondolataimat, megkérdőjeleztem ez énem teljhatalmát, és az érzéseimet máglyára dobtam. Aztán ebben az átrendeződött állapotban, valahol a félálom és a végső pusztulás között ellebegtem a barcelonai Tapiés-múzeumba, és miután kis időre sikerült magamból kiűzni magamat, meghallgattam hat kisriportot a festővel.
És ő, mintha csak arra várt volna, hogy végre érzékeny gazdatestre leljen, a kiállítás alatt belém is költözött. Olyan volt, mintha a lélek a múzeum bejáratánál kiválasztaná azokat, akik tényleg oda is akarják adni neki magukat. Így engem elég gyorsan kiszúrt,.
Megérkezve fogtam hát egy kiállítási széket, és behunyt szemmel lerogytam az első kép elé..
Nem nem, az ilyen mű nem a szemnek készül, pontosabban a fizikai szem hiába nézi az ilyet. Pont annyit lát, mint az az évek óta a hegyekben meditáló szerzetes, aki minden délután gyakorlásként a fehér falat szuggerálja, és várja a megszabadulást, amiről szegény még nem tudja, hogy sosem fog eljönni. De ő mégis becsapja magát, és egy szuper kis megtapasztalást megszabadulásnak hisz, és abból vallást teremt, aztán meg iskolát..
Az ilyen művek akkor vannak rendben, ha nem állítanak többet, mint amit kínálnak. És azt hiszem, Tapiés pont annyit mondott, amennyit meg is valósított. S valahogy így szólt: eljutottam én is, mint a szerzetes a fehér falig, csak hát nem bírtam megülni előtte éveken át, hát belevertem a fejemet, hozzádörzsöltem a testemet, és a fehér fal minden pontján maszatos lett tőlem..
Én meg simán csak megpihentem a termekben, a bejáratnál hagytam mérhetetlen fáradtságomat..és hagytam, hogy a semmi felé araszolgató Tapiés megsimogasson belülről és kívülről is.
Finom volt. És azt hiszem azért, mert a festő tényleg annyit mondott, amit meg is valósított, semmi megszabadulás, semmi béke, csak a falnak ütközött.