A JUCI NÉNIK CSENDES ÉS LÁTHATATLAN FORRADALMÁRÓL.
Nekem ez a film afféle emberiség keresztmetszet, amely nagyszerűen ábrázolja a nyitott szívűek, a reménykedők, a jót akarók és a lealjasodottak, szürkék, hitet vesztettek százalékos arányát a társadalomban. És most ahelyett, hogy szomorkodnék, jaj csúnya világ, zuhanunk, közösen pusztulunk, és az aljas majd magával rántja a bizakodót, mégis az jut eszembe, újra és újra oda kellene hajolni azokhoz, akiknek elfogyott a hite, és a környezetükön, magukon, na meg pláne a kisebbeken akarják leverni bosszúból elbaltázott életük. Talán egyszer, egyetlen egyszer meg kellene kérdezni a habzó szájú békemenetest, a kiskirályként a trónon ülő portást, a negyven éve kémiát tanító Mari nénit, és az önmagával küzdő Ákos bácsit a tornaóra után, ugyan ki bántotta és miért. És persze számolni kellene azzal, hogy az először belém rúg, leköp, verbálisan abuzál, mert már csak ezt a nyelvi és viselkedésbeli jelrendszert ismeri.
Az élet nem igazságos hely, egyáltalán nem igaz, hogy ugyanannyi benne a boldogság, mint a fájdalom. Lehet, hogy egy egyszer volt, hol nem volt isten így képzelte el, de az már régen volt, még az ember előtt, itt bizony egyre több a sötét, mint a fény. A jin-jang jel ideje már régen lejárt. Át kéne már rajzolni azt a mintát.
Egyetlen esélyünk maradt, nekünk, akik még Juci nénikként – játssza Mészöly Anna – az ablakon hajítanánk ki a frontális oktatású, tekintély uralmi, feleltetős, megalázó társadalmunk összes jelenségét, ha még erőteljesebben ebbe a magunkon is túli, ismeretlen tájon gyökeret verve, önmagunkat még több “fénnyel” körbeölelve nem adnánk fel, és mondanánk és csinálnánk tovább.
Nem falat kellene bontanunk, sem erőnek erejével rendszert váltani, mert ez a forradalom egyelőre nem anyagi. A lerobbant iskola, a kitört ablak, a ki és becsöngetés rémuralma, a felülről irányítottság, a központi tanterv, szóval minden, ami megjelenik és elmúlik az marad a régiben, legalábbis egyelőre. Hisz ennek a formavilágnak, ennek a típusú emberiségnek, a gyalázat ilyen mértékű elhatalmasodásának sajnos ki kell futnia és el kell pusztulnia..
A Juci nénik forradalma csendes ütközet, ám annál nagyobb lánggal ég, de egyelőre láthatatlanul és szívtől szívig terjed. És arra sincs garancia, hogy Juci néninek nem fog nagyon fájni fog ez az élet, hisz ép ésszel kell végignéznie ahogy napról napra zsugorodik a 25%, és a “gonosz” már egyre fiatalabb korban elrabolja a lelkeket. De hát mit is várunk egy egyre csak butuló, harácsoló, hazug szülői csapattól, most nőnek fel az ő ivadékaik.
A Juci nénik forradalma egy hosszú távú ügy, és nem is biztos, hogy ebben az életben meglesz a jutalma, ám annál fontosabb, mert az öröklétre tör.
A film szinte térből és időből kiragadott történet, a mai magyarországi oktatás ennél már sokkal ördögibb rendszerét még nem is érintő mozi.
Ha mégis valahova el akarom helyezni, talán a Szimler Bálint-i gyerekkorba, a kilencvenes évek még épp rendszert váltott üdvösebb időszakába. Ami persze csak annyiban üdvösebb, hogy akkor még nem láttuk, dehogy volt itt rendszerváltás.
A Juci nénik tudják, a földi életnek egy, azaz egyetlen oka van, ide mint afféle legutolsó vizsgahelyre érkezünk, ahol a legszutykosabb, legembertelenedettebb értékek mentén kell bebizonyítanunk, mit is érünk. Ja, mert a mennyországban – ahonnan a Juci nénik jönnek – könnyű volt, és már kezdtük azt hinni, az a végállomás. De nem, a végállomás az élet után van. Nem hiába állnak sorban az istenek is egy földi élet reményében, mert megunták magasztos létüket.