Az ember, ha mind állhatatosabban önnön valódiságát választja, annál jobban fáj neki, ha ebben a világban körbenéz ,és felfogja, mit is teszünk egymással a kapcsolatainkban. Minden erőmet latba vetve harcolok az áttetsző létezésért, kapcsolataink tisztaságáért, az emberi szó súlyáért, mondataink valóságáért, azért, hogy soha ne csapjuk be a másikat, mert azzal istent, az önvalót áruljuk el.
Más példám nincs, mint a saját életem, melyben a házasságom kapuit tizenkilenc éve megnyitottam, vagyis hagytam, hogy elképzelt istenem végre kitárja a szívem, és a szerelmet ne zárjam semmiféle keretbe. Hanem bízzak abban, hogy a szerelem intelligenciája magasabb színvonalú, mint az enyém, és az majd megoldja az életem.
Ezt rosszul hittem, mert az életem nem oldotta meg, hisz ilyen áttetszősséggel, a másikat ennyire felnőttként kezelve, és neki mindig az igazat mondva, nehéz egy ilyen aljas világban élni, és rettentő sok fájdalom ért. Nagyon várom, hogy elmúljon a káprázat és soha többé ne vetítsek én sem magam köré háromdimenziós világokat, melynek trónján egy szánalmas kis én ül. Nekem bőven elég volt itt.
Kinek is kell ez a direktség, ki akar egy állandóan hullámvasút életet, ahol a szerelem a legváratlanabb helyzetekbe sodorhat. A legtöbben (látszat) békét, harmóniát akarnak, és ezért rettentő hazugsággal fizetnek. Az élet nem békés hely, a kapcsolataink a legveszélyesebb aknamezők, és a szerelem állandó rettegésben tart minket, mert a legbiztosabb bunkereinkből is kirobbanthat.
A saját életem az egyetlen bemutató felületem, és még ha a világ óv is attól, hogy ne avassam be a férjemet, a szerelmet meg pláne ne abba, ha megérint egy másik férfi, csak azért is a világ ellen megyek. Mert nekem semmiféle jótanácsot nem adott még az a világ, és ha körbenézek bőven elég látnom, mire jutott nagy önteltségében. Ezzel, ahogy élek biztonságot, szerelmet, emberi kapcsolatot kockáztatok, és nem tudom letagadni, mennyire félek. Mert egyedül én sem akarok maradni teljesen, de ki bír ki egy ilyen intenzív létezést, egy ilyen állandó magasfeszültséget.
Sokan jöttek már hozzám, túl sok mindent, túl sok férfit láttam. Jöttek, mert messziről még így ötven körül is “tetszetős” tudok lenni, pedig szépen öregszem én is, de valaki bennem még mindig a maga ártatlanságában néz ki belőlem, és ez csoda szép.
Messziről melegítek, közelről viszont égetek. És ez nekem is fáj, mert nem akarok bántani. De nem én bántok, hanem a tűz, és az csak azt égeti le a másikról, ami rajta talmi, hogy felfedje magát tűztermészete.
Ki akarja ezt kifizetni?