Miután a felnőtt ember rendet tett magában, és isten képzeteit eltörölte végre, és, mint önmaga végső valósága realizálta őt, aki közelebb van hozzá, mint a retinája, na meg az imáról is lehántotta kunyerálós, könyörgős jellegét, hogy azt az eredeti rendeltetése szerint használja, mely önmaga forrásához vezeti vissza, akár felfoghatná azt is, hogy itt mindenki ugyanabban a hajóban van, és mindenkit ugyanaz az isten tartja, szóval akár beszélhetnénk egymással közvetlenül is.
Mert rettentő nagy pácban vagyunk e borzasztó életóceánon, és a csónakunk már kilyukadt, sőt eleve úgy születtünk, hogy lyukas volt ( a testünk). Szóval valamit ki kell találnunk mielőtt közösen megfulladunk. Mondjuk azt, hogy felismerjük a másikkal való tényleges közösségünk, és úgy szólunk hozzá, mint magunkhoz, mert ebben a felismerésben van valami nem e világi, ami megmenthet minket.
Állandó kérdés, hogy a felnőtt, önmagát megdolgozott, traumáival már sokszor szembenéző ember mikor és hogyan legyen őszinte azokkal, akiket szeret. Meddig védje őket önmaga valóságától, a benne, a jelenségeken túli istenitől, aki maga a szenvedélyes lángolás? A tűz, aki minden talmit felemészt.
Úgy hiszem, ha valaki igazán fontos, annak kötelességünk beszámolni arról, ami bennünk zajlik, s megmutatni a szerepeinken túli istenit, aki a legváratlanabb és legkiszámíthatatlanabb módokon hatol be az életbe. Aki egyszer csak fogja magát, és átragyogva az összes maszkot, személyes réteget bennünk rávetíti fényét egy világi jelenségre, akibe beleszeretünk.
Tárgyakra van szükségünk, hogy meglássuk a bennünk lakó fényt, a szerelmes találkozásaink isteni önvalónk üzenetei a világban.
Ha valaki igazán közel áll hozzánk, azt ebbe be kell avatnunk, nem szabad félteni tőle meztelen ragyogásunk, még akkor sem, ha ez a benső szerelmes fény éppen egy másik formán fedi fel magát..Sőt, azt, aki fontos nekünk oda kell vinni és meg kell mutatni neki, mily gyönyörű az, akin a szerelmet épp látjuk.
Itt minden a szerelemért van, ami az egyetlen és utolsó esélyünk, hogy megsejtsünk valamit abból, akik vagyunk.
És úgy hiszem, vagyis inkább nagyon mélyen remélem, ha őszinték vagyunk, a szerelem majd mindent intéz helyettünk, nekünk csak magunkat kell adni, meztelenül, ártatlanul..És végül csak ki fog derülni, kinek milyen szerepe van ebben a nagy kirakósban.