Reggel kaptam egy idézetet egy kedves barátomtól, állítólag Kafka mondta – de egy időben mondhattam volna én is – mely szerintem az író igencsak elszégyellte magát, amikor rájött, hogy az élet álarcosbál, de ő az igazi arcával jött. Egyszer régen lehet, hogy nekem is voltak hasonló megéléseim, de közben az történt, hogy én erre útközben büszke lettem.
Dehogy szégyellem magam, mert észrevettem, hogy bizony nekem van a legszebb jelmezem. Ilyet csak az isten tudott elkészíteni, én bizony hozzá sem nyúltam.
Na jó, vigyáztam rá, ápoltam, szeretgettem, gyógyítottam a sebesüléseit, ja és hagytam, hogy szeressék, meg tanítgattam eleget. De mindig tudtam róla, hogy ahhoz képest, aki tényleg vagyok eltakar, szóval mit takargassam magamat tovább.
Bőven elég ez az önmagam elől való bújócska is.
Épp elég ennek az énnek, mint jelmeznek a viselése, épp eléggé szorít és nyom sok helyen, olykor levegőt sem tudok benne venni rendesen, így eszem ágában sincs erre még egy gúnyát felvenni.
égig érő paszulyt csíráztat, jól halad. 2016, 85*85cm
Emiatt mondom azt, ami tényleg van velem, pontosabban azt, amit a jelmezem, a személyes, meztelen énem mond, mert az, aki tényleg vagyok, nem mondott ki soha semmit.
Azt gondolom, emiatt lettem “poliamor” is, mert nem tudok a világ díszletei szerint szerepelni, nem értem, mit jelent egy életen át kizárólagosan egyet szeretni, mert ezt kínálja a világ monogámiaként..
A poliamorság a legtermészetesebb emberi jellegünk, mert sokféleképpen és sokféle és olykor egy időben is szeretünk. Persze mindenkit másképp, más hőfokon, és nem csak felszínesen, érdekből, használati tárgyként, hanem tényleg őt, sőt a benne lakó istent, akit ilyen meztelenül, mint amilyen vagyok, már majdnem szabad szemmel látunk, és akkor abba egyszerűen beleszeretünk, mert istenbe csak azt lehet.
Aztán persze azt kellett tapasztalnom, hogy a világban sokan nem így működnek, mert ellentétben velem, szeretik a jelmezeiket, szeretnek bújócskázni, és egyáltalán nem a másikban lakó istenre kíváncsiak, ők tényleg nem is tudom, minek is élnek.
Mert ennek az egésznek itt a végére egyetlen egy oka és célja maradt, hogy a másik tekintetében meglássunk önmagunkat, mert míg emberi testben lakunk, sosem láthatjuk meg másképp.
Itt még tükörre van szükségünk, használjuk hát azok tekintetét annak, akiket igazán szeretünk.
wow, de jó.. 2013, 85*85cm