((azért halkan, amikor senki sem látja, megkérdezném Dér Asiát mit gondol főszereplőjéről))
Rendkívül érzékeny, bátor film, talán olyan közel megy a kamerával az emberhez, amit még sosem láttam, ott van a legfontosabb, legmeghatározóbb jeleneteknél.
Vagy csak eljátssza az orvos a felvétel kedvéért még egyszer, amikor szembesíti Gábort az eredményekkel, és Gábor is eljátssza , amikor kemoterápia után hány, biztos azt is meg lehet tanulni.. De nem hiszem.
Talán Dér Asia tényleg egész nap a sarkában volt, és filmezte, és várta, várta az összezuhanásait? Nem tudom..a művészi, dokumentarista részhez nem is akarok hozzányúlni. Kedvenc műfajom a filmművészeten belül, amikor is a filmet az élet írja végre, a legjobb forgatókönyv író, és mi csak feljegyezzük azt. És Dér Asia nagyszerű krónikás.
Einspach Gábor meg tökéletes szereplő, mintha erre az alakításra termett volna, egészen biztos, hogy a felépülését is segítette ez a főszerep.
Ám mégsem vagyok jól a film után, pedig ünnepelhetnénk, Einspach Gábor legyőzte a gyilkos kórt. Rettentően ambivalens az egész, és ahogy felálltam a moziban az első mondatom amit, nem merek leírni, mert kikapok, ám leírom az ellentétét, és abból ki lehet találni, mit mondtam. Mindig a jók mennek el.
A túlélés, az életre ítélés nem mindig győzelem.
A film óriási kérdése, hogy a kitartó, az “erős” a rákkal szembeszálló, egyáltalán a betegség létét ignoráló személyiséggel hathatunk-e a gyógyulásunkra. Van-e a személyes énnek a kicsinyke akaratával bármi befolyása is arra, hogy legyőzzön egy gyilkos kórt?
Számomra az arrogancia netovábbja ekkora jelentőséget tulajdonítani egy halandó énnek, aki papírhajóban hánykolódik isten óceánján, és akinek a hullámzás kénye és kívánalma szerint rendeződik a sorsa. Nem, ez nem az eleve elrendeltség mítosza, hanem sokkal inkább a személyes én erőlködésének, lehetőségeinek megfigyelése, és hatalmának, beleszólásának a tagadása. Miért olyan nehéz belátni azt, hogy semmit de semmit nem fogunk megtudni a minket megtartó, hajókázásunk lehetővé tevő óceánról?!
És igen, néha összejön, és a személyes akarat egybecseng az istenivel, és akkor az illetőre azt mondják, hogy micsoda ereje volt.
Nem, Gábor nem erős, az ember nem lehet az, csillagállások vannak, sors és genetika. Nekem a főszereplő egy felszínes férfi, akinek éppen szerencséje volt, ügyes bizniszmen, aki épp képekkel kereskedik. Egy jó kiállású, sármos, férfi, afféle nők bálványa, aki magát a jelenségek között valójában sosem találta, akinek valójában az életben maradás a büntetés, mert nincs igazán célja az ittlétének. És azért elég nagy büntetés, nna.
Persze a világnak megvannak az eszközei ahhoz, hogy ez a típus – mely még a művészetet is felzabálta és kisajátította, és akik miatt nincs gusztusom belépni kortárs múzeumokba – tárgyakkal, élményekkel, “szerelemmel” töltse meg az életét, hogy nehogy egyszer tényleg magába kelljen néznie. Még rák idején sem, mert talán ha egy napra állt le a pörgésből, és utána pontosan ott folytatta tovább, ahol abbahagyta. Sőt rá is kapcsolt, talán jobb nőt szerzett, és még motorcsónakot is vett.
Életben maradása azt mutatja, isten terveit sosem fogjuk megérteni, és szerintem, ne is próbálkozzunk ezzel.
Ne felejtsük el, Esterházyt is ez a kór vitte el, és akkor ott, hogy oldjátok a képletet, ti kik azt hiszitek értitek az életet? Péter nem akart eléggé, gyenge volt. Szégyen, szégyen, amit ez a mindenhez érteni vágyó spirituális ipar tett az élettel.