egy meglehetősen önmagamból kiforgató, sőt inkább az alapzatom felé húzó érzelem miatt- amit talán szerelemként hív a világ, de én már nem tudom, hogy – egy ideje virtuálisan Japánban is élek, abban az országban, ahova eddig körülbelül ugyanolyan lehetetlen lett volna elrángatni, mint Amerikába. Igen, tényleg volt két pont a világon, ahova azt mondtam eddig, soha.
De most “kutatom” a kultúrát, leleplezgetem a túltolt misztifikálását az országnak, olvasok a témában, Ferber Katalin zseniális műveit, japán zeneműveket hallgatok, a hangszereik formáját, lehetőségeit vizsgálom. Őrület, őrület az intenzitásom, és egyre többet értek. Már azt is tudom, a japán gyerekek lelkét, mielőtt ötévesek lennének, szépen “apró törmelékre zúzzák”, majd hozzáöntenek egy kis japán szószt, hogy folyékony legyen, és átlagembert, németül Otto der Normalverbraucherek gyúrnak belőlük. És utána szegény lelkecskéknek ebben az embertelen, élhetetlen, amúgy a világi paradicsom látszatát legyártó, de hangya üzemmódban kell összezsúfolva kibírniuk egy életen át. Egészen biztos, kell ez az előzetes beavatkozás, ez az “ellelketlenítés”, ami a legjobb érzéstelenítés e szigetországbeli életre.
Aztán itt van egy film, ami ezt a japán lélektelenítős rácsszerkezetet egyszer csak felemeli, és hirtelen láthatóvá válik, mi is van ezekben a szerencsétlenekben az alatt..
Pont ez az eklektikusság, mint ez a film, az összes létező emberi érzelem esszencia, négy órán át, ami hat volt eredetileg, egy japán Sátántangó majdnem. Most fogom fel, mekkora forrongást, sokszínűséget, intenzitást nyom el ez a rácsszerkezet, a japán egyenember-gyár.
A film nem is tudja, milyen műfajú, romantikus, kicsit majdnem horror is, dráma, de közben néha már olyan abszurd, hogy vígjátékká lesz, abból is a legfeketébb. És ki gondolta volna, hogy ezen erőteljes elfojtás mögött is túléli a legártatlanabb, legszebb, még szinte isteni minőségű szerelem. Hogy micsoda lángokkal éget a japán szerelem. Tényleg, mint a zászlójuk vöröse.
Mindig úgy sejtem, a földön addig van maradásom, addig kell kibírjam, míg a fiam nem találja meg a hozzá rendelt “Máriát”, az asszonyok úrnőjét. Nekem aztán már az is mindegy, ezt egy alakban leli meg, vagy többől alkotja meg magának, mert régóta tudom, nem embert keresünk, hanem esszenciát. És ebben a filmben is csak ezt keressük, senki mást.
És jajde nagyon jó, már az elején tudjuk, mennyi időnk van még hátra a csodáig, 365, 265 nap, egy hét, 3 perc..tisztára izgulok.
A csoda, amiből az életben egy biztos van, és ez azzal a lénnyel való találkozás, akin keresztül egészen istenig látok. Tudom, tudom, hogy mindenkinek van egy ilyen csodája, és van, akinek több is, de ne akarjunk sokat..
És azt is tudom, az ilyen találkozások sokat kérnek, a szerelem nem romantikus képződmény, hanem – elnézést – a szart is olykor kiveri belőlem, mert lényem lényegére tör, mert senki mást, csak engem, Engem(!!) akar megmutatni magamnak. Mert a másik a valóságom tükörképe, és én sokáig aligha akarom látni magamat.
A nagy szerelmek rettentő fáradtságosak, miattuk szenvedünk a legtöbbet, óriási a tétjük. Ott mutatnak tükröt, amire képtelen a világ, és ezért a pillantásért olykor egész lényünkkel fizetünk. Szerelem nincs félig-meddig, ott mindent vagy semmit van. Szerelemben rettentő küzdelem van a másikért, akit csak te, aki szerelmes vagy belé – mert a tekintetén keresztül megláttad az istent – tudsz megmutatni, te tudod kiszabadítani belőle az igazit, aki ő maga. Úgyhogy harcolsz, küzdesz érte, ha kell erőnek erejével is, agresszióval, ha a szép szó nem segít.
Hosszú film, tényleg, a rendező a werkfilmben beismeri, talán meg sem szabadott volna csinálni, megterhel, sokat kér, a történet sok ponton zsúfolt és nehezen követhető, és fárasztó is.
A szereplők viszont egészen biztos, hogy nem csak játszanak, ez a szerep a személyes énre tör, ez már az a fajta művészet, az a mű, ami átírja az alkotót, ezután a film után senki sem tud visszamenni abba az énbe, ahol addig élt.
A művészet és a szerelem – mint két a végpontjainkig elszállító jármű – tényleg mindent kér. Egész emberi lényegünk a benzine. Vegyünk példát a főszereplőktől, akik ki merték fizetni az árat érte, ráadásul japánul, egy ilyen háttérhatalommal.
Micsoda erő.
szeretlek, 2024, 84*84cm