((Filmet ajánlom a Karsai Dániel emlékét meggyalázó Kövér Lászlónak és Kroó Zitának, aki már le is tiltott, mikor annyit tanácsoltam neki, mikor azt mondta, Daninak türelemmel ki kellett volna kivárni a végét, mert az isten dönt a sorsunkról, hogy talán előbb az isten képzetét tisztázza magában, úgyhogy ezt most biztos nem olvassa, de László talán.))
Rettentő film az emberről, aki a legveszélyesebb állat, és arról, hogy ebben a csordában, ezen az emberi szeméttelepen mégis léteznek – emberi – drágakövek..
Japánban, de ahogy utánaolvastam, igen sok más kultúrában is, létezett az a szokás, hogy a legidősebb gyereknek, amikor a szülei elérték a hetvenedik évüket, vállunkra kellett venni őket, mint hátizsákot, és felgyalogolni velük egy bizonyos hegyre. Majd otthagyni őket a sorsukra, hogy végezzen velük a hideg, az éhség vagy valamilyen vadállat. Egyes népeknél a hegy folyó volt, vagy szakadék, de a lényeg, kegyetlen, olykor erőszakos eutanáziát kellett rajtuk végrehajtani, mert előfordult, hogy a szegény szülő beleőrült a halálfélelembe, és akkor a gyereknek kellett erősebbnek lenni a félelemnél.
Igen, az eszköz meglehetősen brutális, épp ezért én már most megkértem a fiamat, hogy annak idején csapjon agyon egy lapáttal, vagy nyomja rám a párnát, még akkor is, ha az életösztön könyörögni fog bennem, mert fog. De szeressen annál jobban, minthogy valami szörnyű halált haljak. Még idejében, viszonylag egészségben intézzen el, mert nekem úgysem lesz hozzá bátorságom. Persze szegényt börtönbe zárnák, szóval csak álmodozom, de azt gondolom, ennél mélyebben nem lehet kifejezni, ha szeretek valakit, minthogy amikor eljő az ideje, segítünk neki kiszabadulni a testéből.
Mert a test gyönyörű jármű, egy ideig, de egyszer csak már kolonc, és bárcsak az utolsó időt ne valamilyen testi kínnal kelljen eltölteni, ahelyett, hogy arra a gyönyörűségre tudjak gondolni a legtisztább tudattal, amivé a test levetése után átrendeződöm. Amit persze el sem tudok képzelni..
Isten, meg – jutnak eszembe ezen a ponton hazánk élősködői – hogy a fenébe került a képletbe, istent az önmagát nem ismerő, valóságát sosem kutató, vigaszt kereső én képzelte maga köré. De ennél van még rosszabb is, a uralkodói réteg bibliát gyártva, parancsolatokat írva megcinkelte az egész istenképet, és hogy bégessen az ember – mert oroszlánokat nem lehet irányítani – törvényeket hazudott fölé a nevében.
Miközben azt sem mondom, isten nem létezik, ám nem más ő, mint a szívünk mélyén lakozó én minden ismert arcunk mögött, akit személyes történetünkből sosem fogunk megismerni. “Aki” nem is tud a sorsunkról, vagyis annyiban tud, mint amennyire az alföld tud a belőle felbukkanó délibábból, vagy a mozivászon a rávetített filmről.
A film jelentős hányada felkészülés az indulásra, a közösség bemutatása, annak a teljes naturalista feltárása. Ecce homo. Az ember a legveszélyesebb emlős, mely nem csak akkor támad, ha éhes..jaj, ne is beszéljünk róla, mégis ebben az alakban van egyedül lehetőségünk feltenni a legfontosabb kérdést.
Az ember = a teljes ambivalencia.
Lassú, hosszú a film eleje, az indulás. Már alig várom, hogy a fiúgyermek a hátára vegye az anyát, és gyerünk..pedig ami utána jött sokkal rémesebb, mint az alföldön.
Mégis az egyik legszebb, legemberibb jelenet, amit átélhetünk, időből, térből kitépve néztem anya és a fiú búcsúját, még az sem tűnt fel, hogy az Orint játszó színésznő még ötven sincs amúgy, csak jó a maszkja.
A történet lelépett a mozivászonról, na jó, csak a monitorból folyt ki, és a film végéhez érve, átkínlódva magukat az agónián, ami a hegymenet és a búcsú, az ember már semmi más nem szeretne végre, mint elkészülve, felkészülve arra, amire amúgy nem lehet felkészülni, leül és megvárja, hogy magához vegyen az isten. Az isten, akit én képzelek magam fölé. És várni a pillanatot, az egyetlent és gyönyörűt amikor már tényleg csak egyetlen kérdés marad, de az viszont már éget, hogy na de ki az az én, aki istent képzel maga köré.
És a kérdésre nincs válasz, mégis valahol, valaki számára bennünk kiderül, a kérdés feltevése után, a valóságban nincs is halál.