A modern, absztrakt festészet befogadása küzdelem nekem, valahol “lemaradtam”, s azóta, hogy egyes művek a nappal használatos érzékszerveim teljes ignorálására késztetnek – hisz ezeket nem látni és nem hallani kell, mert a szem és a fül számára aligha szolgálnak számukra befogadható tárgyakkal, hangokkal – csak úgy merek bemenni egy kortárs tárlatra, ha előzetes tudást szereztem arról, mit is akar a művész.
Keserű Ilona művei mellett tudás nélkül egész biztosan továbbsétálnék, nem érdekel a kontúrokat leginkább nélkülöző, foltfestészet, a szín – legyen az bármily harsány és éles az ismert határ nélkül élvezhetetlen nekem. Nem igazán tudok amőbaszerű alakokkal, amorf vagy éppen mértani formákkal önmagukban – mint művészeti élmény – mit kezdeni. Persze bőven tudom, itt már rég nem arról van szó, hogy jó legyen nekem, élvezzem, a kortárs művészet nem örömködés, hanem a testet öltött gondolat tere. Itt már tudni kell, ismeretek szükségesek, be kell kapcsolni az agyat, előre napokig készülni egy-egy kiállításra, hogy megfelelő intellektuális alapom legyen a képek értelmezésére.
Óriásművek ezek nekem “törpének”, mert a határtalanság mutogatja magát határok közé szorított lényemnek. Picit mindig azt érzem az ilyen műtárgyaknál, a végtelennel való dicsekvés ez.
Mintha a képek azt sugallnák, a festőnek “sikerült”, már csak foltokat lát, energiákat érez, meghaladta az anyagot. Melyek mellett csak azt érzem, hát én biztos nem, és nem is fogom életem végéig. Miközben tudom, aki nálam többet állít, az valótlanságot mond, de úgy csinálok, mintha hinnék neki, senki nem akarok leleplezni, mindenkinek joga áltatni magát.
Keserű Ilona márkanév, egyáltalán kilencven felett festeni óriási érdem, évek óta figyelemmel követem, amit tesz, Keserű Ilona kikerülhetetlen.
Képei, ha mégis a nappali érzékszervekkel igyekszem befogadni őket, leginkább röntgenfelvételek, vérvétel eredmények, béltükrözés közben készült fotók, CTI-k nekem. Szóval úgy is tudnám értelmezni, mint a teljes és tökéletes levetkőzés, a transzparencia képeit.
“Tessék, levetettem személyes holmijaimat, kibújtam a bőrömből, valahol az ércsatornáimon úszok, kúszok egy elképzelt kezdet felé. És közben hangokat festek, melyekből a férjem zeneműveket készít, melyek leginkább a gyomor korgásához, a szövetek sercegéséhez, az ízületek súrlódásához, a vér áramlásához hasonlítanak. ”
Mely “dallamok” a zeneileg képzetlen, de érzékeny hallószerveim eddig jutnak el.
Ilona hangokat fest, melyeket pontosan annyira hallunk és látunk, mint a szívünk dobbanását, belünk morgolódásait innen kívülről, tudjuk, hogy van, a legközelebb van hozzánk, de még sincs fülünk hozzá. És akkor Ilona ezt kihangosítja, felnagyítja, átvilágítja, “röntgenezi ki” belőlünk.
A tegnapi kiállítás után erre jutottam. Mert valamiképp mégis kapcsolódni akartam.
Aztán ahogy ezt megértettem, csak ültem – főként korábbi művek előtt, míg ki nem raktak az őrök. Hol kinyitottam, hol meg becsuktam a szemem, de ez innen már az én projekcióm volt, és igen, az ilyen művekre azt vetítünk rá, amit akarunk.
De az egész a szívemet nem érintette meg, pedig talán pont láttam a szívem dobbanásainak színeit. De arra kellett rájönnöm a szívdobbanás még mindig nem a szívem. Furcsa dolgok ezek. Fel is adom..
A kurátorok majd úgyis elmagyarázzák, mit kellett volna látnom.