Nem tudom, milyen hangosan kell írni ahhoz, hogy végre nyilvánvaló legyen az üzenetem. Hányadszorra feszülök neki ugyanannak a témának, amit az egyszerűség kedvéért “poliamoriáként” címkézek, ami nem poligámia, se nem nyitott kapcsolat, sem ne swinger, és ami egyáltalán és nem és nem és nem a szexről szól.
A poliamoria – nyomatékosítom!!! – azt jelenti, hogy a valóság legártatlanabb, legelső manifesztációját, a szerelmet többféle alakzaton vagy képes felismerni. Magyarul, mert szerelmes vagy istenbe, ezért ha jobban odanézel, képes vagy egyszerre több felületen is felfedezni őt. És mert felnőtt vagy, – mert eleged van a szüleid, a katolikus anyaszentegyház hazudozásaiból, átveréseiből – mindezt etikusan kezeled. Beavatod az egyes feleket abba, hogy eredeti ember vagy és több irányba szeretsz.
Berlini képeslap, 2024, 85*85cm
A szexus a szerelem kísérőjelensége, mely egyáltalán nem biztos, hogy mindig társul a szerelemhez. Van, akibe szerelmes vagy, mert látod benne az istent, de nem vágysz vele mindenképp testi kapcsolatra. Én például négy férfi iránt tudok éppen felmutatni ilyen jellegű “érzelmet”, melyek közül kettővel különösen kellemetlen is lenne a szex, a harmadik nem áll velem szóba, mert annyira megijedt ettől az erőtől, ami felfedte magát közöttünk. De a másik kettővel egyszerűen nem így vagyunk összekapcsolva, túl sok lenni, nincs igazán helye közöttünk a testiségnek, semmit sem tenne hozzá a szerelmemhez irántuk.
Magam részéről eddig odáig jutottam, hogy poliamor vagyok és monoszexuális, ám utóbbi alakulhat, és igazán haladó szintnek azt tartanám, ha meg tudnám lépni azt, hogy igaz szívvel, “istent” öleljek több alakban. De ezt csak akkor, ha a két férfi tudna egymásról és minimum elfogadná a másikat. Ó istenem, de jó lenne, ha szeretnék is a másikat.
mi lesz a mosógéppel? 2015, 85*85cm
Illetve a poliamoriával van még egy célom, androgün jellegemhez egyértelműen hozzátartozik az, hogy szeretném megismerni, milyen az, ha egy nőbe szeretek bele, ezen a ponton a szexus szinte kizárt, mert nem vonz a női test. Ez csak egy kérés részemről a szerelemhez, de úgy szeretném, ha egyszer egy nőt használna vetítővászonként, hogy felfedje magát.
Miközben e sorokat írom, legszívesebben ordítanék amúgy, és csak azért írtam ilyen hosszan, hogy ne fájjon annyira..Egyrészt mert még mindig magyarázkodnom kell azt, ami evidens, a teremtett, legelső természetünk, másrészt mert az- egyik – szerelmem továbbra is titkol az élettársa előtt. Undort érzek, és mély megvetést, és azt, hogy mindezzel magamat betegítem meg. A szenny emberek képesek mocsokban élni, megszokták saját bűzüket, és jól eldagonyáznak abban, és még lelkiismeret-furdalásuk sincs. Én szégyellem magamat helyettük, nekem fáj a hátam, a fejem, az öle miattuk. És köszönöm, ezen a ponton nem kérek jótanácsot, mert az is mindig van a világnak, mert ugye mindenhez ért ma már mindenki. Nem, nem tudom elhagyni őt/őket, mert a szerelem az úr, a valóság első arca az anyagban, és ki vagyok én, hogy felülírjam annak parancsát. Akik képes ezt felülírni, dagonyázzon csak öntelt, pökhendi, felfújt énjében.
Ilyen egy “utolsó élet”, fárasztó és rettentő fájdalmas egy ilyen csürhében. Szégyelljétek magatokat egytől egyig, akik valaha is letagadhatnátok a szeretteiket előtt magatokat, a szíveteket. És persze tisztelet a kivételnek, mert hála a jó istennek, vagytok, nélkületek már megbolondultam volna a fájdalomtól.