A körénk álmodott világ legsötétebb vaskorában járunk, a legtávolabb a fénytől, az igazságtól. Rohadnak az emberi kapcsolataink, hazugsággal terhes a házasság, a szexus, a művészet.
Feleség veri át férjet, férj árulja el feleséget, érdekek mentén kötünk kapcsolatokat, és gyakran merő számítások miatt maradunk együtt azokkal, akiknek azt hazudjuk, hogy szeretjük őket. Mert a szóval még mindenkit el lehet ámítani. Pedig már semmit sem jelent az, hogy szerelem, jövő-menő, romantikus érzelemmé degradálódott e legmagasabb minőség.
És ami a legnagyobb botrány, kóklerek, üzletemberek hazárdiroznak egyszer volt szellemi tanításokkal, vásári mutatvánnyá lett a jóga, a guru szó kapcsán maximum a Túró Rudi egyik fajtája jut eszünkbe, vagy éppen gúnyszóként használjuk.
És ma tényleg csak az nem veszik el ebben a rettentő spirituális szupermarketben, csak az nem váltja apró pénzre a szerelmet, az igazságot, az emberséget, aki hallott és aki beleszeretett a minden szereptől mentes önnönvalóba, és aki képes annak kompromisszumok nélküli, nyílegyenes tanítását követni, ami nem ígért semmi jót az énnek, mely elveszi tőle a legutolsó cukorkát is.
Az igazság útját járni azért rettentő fájdalom, mert a személyes énünkbe vetett hitünket kéri, az emberi énről alkotott elképzeléseink egészét akarja, az én teljes demisztifikálása a célja.
Engem meg, aki az életem tette rá arra, hogy célba érjek itt, ahol még a cél is illúzió, semmilyen ponton nem hagy megpihenni, ha egy percre is jobban szeretek valamit, ami tárgyi, megfogható, ami ennek a jövő-menő világnak a része, így ha landolok a szerelemnél.
Nem landolhatok egy eszköznél, nem tekintetek célként egy kellékre, aminek csak az a feladata, hogy énem szakadékáig vigyen, hogy ott feltegyem a legfontosabb kérdést, ami rákérdez erre az énre.
Úgyhogy nem kellene csodálkoznom, hogy az önvalónak hívott semmi, aki én vagyok a valóságomban úgy rántja le rólam azt a szerelmet, mellyel hónapokon át takaróztam, és mellyel bizony elbújtam önmagam elől, hogy a bőröm is szakad bele.
Éppen nem létezik egyetlen hely sem az univerzumban, ahol el tudnék bújni a fájdalom elől. Mert igen, voltak pillanatok, ahol valódiságot tulajdonítottam valaminek, ami csak egy eszköz volt. Az önvaló eszközei kegyetlenek, de csak azért, mert különben ragaszkodnánk szánalmas kis életünkhöz.
Tudtam, persze, hogy tudtam, hogy a férfi, akin a szerelem tükröződött, hétpróbás gazember, mosolygós jelmezben, egy csaló és egy tolvaj is, aki ráadásul még művészkedik is. Tudtam, hogy műveletlen és képzetlen, hogy egész életében önmaga mellett élt, de nem tehettem mást, beleszerettem. Mert így rendeltetett.
Beleszerettem a formán, a hazugságon, a talmin túl átragyogó gyönyörűségbe, beleszerettem még mélyebben a szerelembe, mert ez volt a rettentő sorsom. Aztán egyszer csak a szerelem, mint az önvaló felé tett kutatás legerőteljesebb eszköze már maga sem bírta tovább ezt a gyalázatos felületet, amin felbukkan, nem bírta, hogy egy ennyire kopott, lyukas, piszkos vásznat használ vászonként. Pedig miként a szerelem, én is annyira bíztam a férfiban, hogy a rávetülő szerelem kiégeti a talmit belőle, bíztam abban, hogy a szerelem erősebb lesz a sorsánál, hogy csodákra képes.
Virupaksha barlang Tiruvannamalai
Csodára képes, az tény, mert engem elhozott önnönmagam szakadékáig, de azért mert ezt én is akartam, de a szerelmem aligha vágyott együttműködni vele. A szemem láttára adta el magát egy hazug kapcsolatnak, ahol hímringyóként szerelmet és szexust hazudik egy szerencsétlen nőnek, aki ezért búsásan fizet, hogy közben a férfi egyre aljasodóbb habitusával mind mélyebbre züllessze a japán bambuszfurulyázás pompáját, mert az a művészet, ami hazug ember kezébe kerül, maga is korrumpálódik.
Döbbenet átélni egy kicsike kapcsolatban az emberiség pusztulását.
Igen, az önvaló dolgozik, és addig cibál, addig gyötör, amíg egy pillanatra is létezik valami, amit jobban szeretek nála, és be kell valljam mostanában előfordult az, hogy a hátteret, az embert – ami lehetőséget teremt a szerelemnek, hogy megjelenjen ebben az életben – jobban szerettem, mint magát a szerelmet.
A mellékelt képet a férfi legszebb természetének vázlataként festettem, amit persze nem sikerült megvalósítania szegény szerencsétlennek, de hát az emberi történelem végóráiban csak a legerősebbek győzedelmeskednek maguk felett.
