Tegnap végighallgattam jó pár nárcisztikus személyiségzavart taglaló videót, majd vegyítettem a borderline-ról és a pszichopátiáról eddig összegyűjtött emlékeimmel. Eszembe jutott, amikor egy volt szerelmem 600 oldalas könyvet vett nekem a borderline zavarról, hogy okuljak. Hát nem tudom..Ha már borderline, akkor csak a szó miatt.
Határvonal. Igen, itt vagyok.
Az én és az Én határvonalánál, ahonnan a személy számára nincs tovább, ahova elhozott az egyetlen eszköz, amit magam felé utazva használni tudtam, hogy szeretek. (a legabszurdabb út ide utazni, ahonnan soha nem is mozdultam el)
Akkor is, ha kórusban üvölt a világ. Ezt?? EZT a hazug tolvajt, ezt a csalót, nárcisztikus faszfejet, aki összekent az ürülékével és most szagolhatod. Azóta rád is száradt, és a száraz szarnál nincs büdösebb. Ezt? Akinek csak ellátmányra kellesz, aki csak érdekkapcsolatokat ismer, és most te vagy az újabb áldozat? Te meg borderline-osként nem tudsz elszakadni tőle..
Csak úgy zsongott bennem a sok ismeret, míg egyszer csak félholtan bele nem rogytam az álomba.
És most megint ott tartok, na ezt nem. Tettem ugyan egy kis kirándulást ismét a pszichológia útvesztőiben, ahol tízen mondanak tízféle definíciót, és olykor ellentmondásosat. Megint oda jutottam, nincs megnyugvás a személyiség köreiben, nincs gyógyulás az én számára. Borderline-osan, nárcisztikusan, pszichopatán halunk meg, ez a személy sorsa.
És engem ebből a személyes labirintusból egyetlen egy mozdulat hoz ki, ha szeretem. Szeretem, akkor is, ha borderline-os, ha nárcisztikus, mert őt szeretem, őt akit nem érint a személyisége, aki nem is tud az őt takaró személyről, aki számára az élet pont úgy viszonyul hozzá, mint a délibáb az Alföldhöz.
Hány év is kellett, hogy meghalljam ezt a mondatot.
Nekem ez jelenti a gyógyulást. Kigyógyulni a legnagyobb és végzetes betegségből, ami a személyes én. Nem ismerek más utat, esélyem sincs semmi másra.
Nem tudok elbújni magam elől, nem tudok elbújni a szerelem elől, aki én vagyok.