(miként szerelmes a poliamor egyes műtárgyakba)
Mostanában szinte elviselhetetlenné lett az a vágyam, hogy a szerelmet önmagában, mindenféle tárgy nélkül “tapasztaljam” meg. Pontosan tudom – mert széjjel műveltem magam, meg eleve egy okos kis aggyal érkeztem -, hogy e vágyam nem kisebb, mint a legvégső, a leghatalmasabb: a valóság realizációjának óhaja minden jelenség mögött. Aminek a személyes én teljes leleplezése a feltétele, a halandó én halála, ami nem jelenti feltétlen a test halálát.
Őrjítő ügy ez, éjszaka – talán pár órára a békés öntudatlanságban -hagy csak el, és hogy elviselhető legyen az a tűz, mellyel éget, egy tanító lábához köt, aki a Valódi Mester, a Szív felé mutat.
Rendkívüli szerencse ez, valódi áldott élet az enyém, mégis borzasztó megélni ennek emberi oldalát, ezt az éjjel és nappal égető sóvárgást az önvaló iránt, aki közelebb van hozzám, mint a saját lélegzetem.
Mindennek a következménye egy lelkes, szenvedélyes, imádó, ölelő, befogadó, behatoló karakter, akinek az a sorsa, hogy a tüze majd önmagától emészti el.
Mindennek a következménye az a személy akinek, mert van egy – látszólagos- világi sorsa, tüzét folyton tárgyakra vetíti, és e világ számos jelenségébe lesz szerelmes.
Ezért is tartom magam “poliamornak”. Ezen a ponton tényleg kár bármiféle exkluzivitásról, kizárólagosságról álmodozni. A tűz bennem, a tűz, aki vagyok úgyis feléget minden világi képzetet, s a monogámia az pont ilyen. Az itthagyom a világnak, a börtönben élő éneknek.
Nekem, a megvalósítás ezen a szintjén – még/már/mindig – jelenségekre van szükségem, hogy szabad szemmel látva lássam őt, akit meg nem láthatok. Szerelmemet emberi alakzatokon kívül rávetítem folyóra, fára, hegyre, ám azért a kedvenceim az egyes művészeti alkotások. Igen, a festmény, a szobor rettentő gyönyörűen megtartó felülete annak a szerelemnek, ami bennem él.
Az estémet és a hajnalomat újra nagy kedvencemmel Giacomettivel töltöttem, és felidéztem utolsó élő találkozásunkat. Ez olyan nekem, mint mikor a német szerelmemet imádtam utoljára szeptember közepén, ahol számomra akkor megállt az idő, és azóta ott maradtam a nagymarosi állomáson, és nézem, egyre csak nézem, ahogy elrobog a vonata Zebegény felé.
Valamelyik borzasztó dán múzeum modern részlegéből menekültem ki épp, levegőt akartam venni a sok mondvacsinált wannabeművész után, és még mielőtt kiértem volna a szabadba, szinte beleütköztem egy több méteres, alig bronz, alig forma, egész lényével a semmi felé forduló Giacometti-alakba, aki bizony úgy tűnt, önnön szakadékához ért. A szobor – mint esszencia – magában hordozta a svájci művész hasonlóan sürgető vágyát, mint az enyém, mely egy életen keresztül önnön végpontja felé hajtotta, és aki minden nap azzal a gondolattal küzdött, leönti magát benzinnel, hogy felgyorsítsa azt a folyamatot, hogy benső tüze élve eméssze el.
Amit tehetett emberként, művészként elvégezte, szobraival a végletekig leegyszerűsítette magát, szinte teljesen lebontotta magáról a személyt, az anyagot. Művészét szádhanaként -az önmegvalósítás irányába tett praxis – használta, mely alá egész életét rendelte.
Megálltam a szobor előtt, mely abban a pillanatban, mint valódiságom legtisztább tükre bukkant fel előttem, és bele mertem nézni magamba, hogy végre senkit se lássak, még a feketeséget sem. Halálosan szerelmes lettem egy szoborba, és ettől nem lett kisebb az egy nappal előtte látott Paul Klee-festmény iránt érzett szerelmem sem.
Ez is az én poliamoriám, remélem, egyszer végre felzárkózik hozzám a világ.