lehet, hogy mindig is így volt, csak mert a pszichológia tudománya nem fejlődött csúcsaira, így évszázadokkal ezelőtt nem tudtuk, hogy ennyi mentálisan sérült lény él közöttünk. Ám az sem kizárt, ez a rengetegféle lelki elváltozás a modern világ következménye. Az egészségtelen, elembertelenedett életkörülményeké, a megromlott kapcsolatoké. De ezt nem tudom..
Ám az tény, hogy hemzseg a világ a neurotikusoktól, depressziósoktól, borderline-osktól, nárciszoktól, és ha valaki egy az egyben nem is hozza az adott kórisme minden jellemzőjét, akkor is biztos elvétve talál magában valamit valamelyikből.
Az emberi test és psziché önmagában a hatalmas betegség, és ha nem találkozunk a valódi guruval az életünk során, aki felfedi előttünk valóságunkat, akkor végig e testtel és elmével, egy hamis énnel azonosítjuk magunkat. És a mai szétpszichologizált, ezoterikus, “összevisszakócsolt” világ nem kevesebbre vállalkozik, minthogy meggyógyítsa azt, amit eredendően beteg és halálra van ítélve.
Pedig a legjobb, ha idejekorán belátjuk, ebben a játékban emberként csak vesztesek lehetünk.
És e vesztesekkel teli tájon, mert nem bírjuk el egyedül, sokfelé kapcsolódunk, és még tovább abuzáljuk és kínozzuk egymást, ahelyett, hogy gyógyítanánk. Nem elég, hogy eleve töredékes a létünk, mert egy kettétört világban vagyunk, még tovább aprítjuk a másikat.
Méghozzá azért mert nincs valódi, nincs tényleges önismeretünk, ami nem a halandóságunk pszichológia ismerete, hanem a minden személyesen túli igazságé.
Életem egyetlen igazi szerencséje, hogy felismertem a tanítót a történetben, az ujjat, aki a guru felé mutat, ami jelentsen bárkinek bármit is. Ő az, aki azzal segít, hogy elkér tőlem mindent. Ez boldogulásom egyetlen záloga. Mert csak meztelenségemben lehetek “boldog”, semmi, ami emberi, nem tehet azzá.
Meztelenségem e világi tükröződése pedig az, hogy szeretek, ott és akkor is, ahol már semmi értelme, ahol grandiózus és sérült nárciszok hajlonganak felettem, és lényem esszenciájára törnek.
Még itt, minden remény legvégén is a lehetetlennel kacérkodok, amikor megmutatom nekik, honnan érkezik a világba a szeretet.
S a mellkasomat szétfeszítve feltárom neki magam, és ha szerencséjük van, akkor meglátják azon keresztül az isten országát, önmaguk valóságát, mert csak a valódi én enyhítheti a személy nyomorúságát.
Mert én is így “gyógyultam” meg, a tanítóm nekem sem adott kevesebbet, mint a fedetlenül dobogó szívét a bordáimon túl, és ezer szerencsém volt, hogy át tudtam venni, a Szívet minden emberi lehetőség mögött.
És ha nekem sikerült, pedig én aztán maga vagyok a tetőtől talpig sérülés, a megtestesült betegség, akkor másnak is sikerülhet.