(Ernst Ludwig Kirchner, Fritz Bleyl, Erich Heckel und Karl Schmidt-Rottluff szépséges, művészi tömörülése az 1.világháború előtt)
Tagfelvételt kérek a Die Brücke nevű csoportba, még akkor is, ha már csak az éterben létezik e művészi csoportosulás. Jól van egy így, hisz ami van és ami tényleg igazi, az éppen csak felsejlik az életben, aztán gyorsan vissza is tér oda, ahonnan jött. A minden ismeretünk előtti fényességbe és azon is túlra. A túlba, a túlba mindenen, az egyetlen misztériumba, amiről hallgatnak a Mesterek is.
Ernst Ludwig Kirchner
Eljön az idegen világból és szeret, éppen csak itt van, de jelenlétével mégis megváltoztat mindent, és távoztával nyomot hagy maga után, melyet követve talán rábukkanhatunk.
A huszadik század elején, művészi lealjasulás, az Andy Warhol-féle kiárusítás és bohóckodás előtt jó pár évtizeddel még léteztek őszinte, öntérvényű, a művészet eredeti céljára utaló alkotói szövetségek. Ilyen volt az egyik kedvencem, a Die Brücke nevű festőcsoport, mely nyolc évet élt. Szó sem volt itt akadémikus képzésről, hisz az ősember sem járt művészeti főiskolára, sem az az ismeretlen alkotó, aki a willendorfi vénuszt készítette.
Sehol semmi perspektíva, kiművelt festői tudás, a képességek túlburjánzása, mely sokszor csak elfedi a mű valós arcát, sem a látható táj naturalista visszaadása, mert minek. Arra ott a világ, gyönyörűbben úgysem lehet lefesteni.
Már eleve az elnevezés a művészet első és remélem, végső célkitűzésére utal, amit úgy értelmezek szabadon, hogy a művészet híd az ismertből az ismeretlenbe, azzal a biztos tudással, hogy az ismeretlenbe mégsem vezet híd. Létezésünk rettentő és gyönyörű paradoxona ez.
Az alkotás csak gyakorlás. Gyakorlás a lehetetlenre, a “megvilágosodásra”, az istenre, az énvaló felé, amit emberi testben el nem érhetünk.
A művészet nem az izmusok százfelé szakadása, ugyanannak a -benső – tájnak sokféle technikai bravúrral való megjelenítése, hanem az én hatalmas kiáltása istene felé, Énje felé, halhatatlansága felé.
A művészet nagyszerű magány, melyben lehetőséget kapunk arra, hogy személyes lehetőségeink pereméig jussunk, és ott belekapaszkodjunk a korlátba, és óriásit kiáltsunk.
A Die Brücke képein ezen a hídon való áthaladás során készültek, nem is a témájuk a fontos, hanem a szándék, amivel megalkották őket. Az “energiájuk” az, ami e képek esetében igazán számít.