Noha napokon keresztül képeztem magam videókkal és tanulmányokkal a kiállítás előtt, hogy felelevenítsem az általános iskola ötödikes/vagy gimnáziumi elsős tananyagot, de ugyanarra jutottam, mint akkor. Sajnos egyik fülemen be és a másikon ki, szóval, ezzel a szita aggyal aligha marad meg bennem a tudás. Így mire odaértem, szépen el is felejtettem mindent, és már csak lerogyni volt erőm egy-egy dombormű előtt. Persze valamilyen álomkórban végigolvastam a szövegeket, megcsodáltam az installációkat, a kékre festett falaknak meg külön örültem, mint háttér. De nagyon fáradt voltam, mert bizony elhatároztam, hogy bizony elsétálok magamban a kezdetekig, ameddig a szem, a történelem ellát. Elsétálok a lehetőségek korlátjáig, az első civilizációig azzal a reménnyel, hogy az első talán még emlékezik a forrásra. Legalább hasonlít az “aranykorra”, hogy itt még hátha a tárgyakon, az épületeken átviláglik valami abból, ami van, ahogy ragyog, ahogy eredetiben teremtetett..
Pont úgy, mint mikor a szerelmet kutatom, mellyel kapcsolatban gyönyörű legendát írtam, hogy elviselhetőbbé tegyem a létezésem a siralom völgyében. Szóval, hogy az a bizonyos isten – legszebb képzetem – még mielőtt nekilátott volna eget és földet alkotni, jókedvében tenyerébe fogta a semmit, és létrehozta első művét, a szerelmet. Az elsőt, a legkedvesebbet, aminek még nem volt tétje, mert úgy tűnt, nem is létezik, és mint egy alapozó átfestette vele az egész vásznat, amire később világokat varázsolt. Szóval, hogy a szerelem az alap, ami miatt a később rákerült színek ragyognak. És ha belenézek a szerelembe, bizony a teremtőig látok, aki én(Én) vagyok..
Ugyanígy voltam öntörvényű, a történelemkönyveket ignoráló Mezopotámia-legendámmal is tegnap, mert bizony a szárnyas oroszlános dombormű előtt, a kígyófejű sastestű démonon keresztül is már majdnem az aranykort láttam.
Úgy képzeltem, ennek a kornak minden tárgya, mint első civilizáció kelléke már nagyon közel van minden dolgok kezdetéhez.
És a domborművek előtt ülve, ebben a delíriumos félálomban, bizony hallani kezdtem azokat a sóhajokat, párbeszédeket, melyek előttük szólaltak meg az idők kezdetén.
Támogatásra volt és van szükségem az első, a még majdnem aranykori civilizáció emberétől. Elsősorban azért mentem el az idő majdnem elejére, mert tudni akartam, milyen kapcsolati mintázatokban éltek még azelőtt, hogy Bábel tornyának nekiálltak volna. Mert egy dologban biztos vagyok, a családot, a szerelmet, a házasságot nem így képzelték el, ahogy ma élünk.
Nem képzelődtem, vagyis sokkal kevésbé, mint mikor most azt hiszem, itt ülök és írok, amikor enyém a bizonyosság, a szárnyas emberfejű oroszlán megsúgta a titkot. A titkot, ami csak enyém.
És megerősített, hogy harcoljak, harcoljak, menjek szembe a fennálló normákkal, mert ez itt a szerelemben, a házasságban az ördög műve.
A titok átadhatatlan, mert mindenkire személyre szabott, éppen ezért menjetek el, üljetek le elé, és hallgassátok meg ti is Mezopotámiát.
Tanuljunk az első civilizációtól igazmondást, etikát, morált, és utána tényleg ne úgy folytassuk, ha hazaérünk asszonyhoz, férjhez, mint eddig.