Leonora Carrington Budapesten

a Bartók Béla utcai Műház már eleve – legalábbis engem- kitép a budapesti tér-időből, az emeleten teljes teltház, persze kések, aztán meglátok egy helyet az első sorban, és átvergődök a tömegen.
Nehogy már ne közvetlen éljem meg az első magyarországi Leonora Carrington – bemutatót, legalábbis nekem az elsőt.

Ráadásul Karafiáth Orsolya-val, akinek megjelenése tényleg szürreálisan, szépségesen körbeölelte az estét. Imádom amikor a bátor megjelenés, a színes tollakkal díszített fejdísz, a szintén valami tollakból készített szempilla, a szép és finom arc tudással párosul. Egyszerűen lenyűgöz évek óta Orsi szellemi szárnyalása, ahogy ekkora életműveket ilyen sebességgel és alapossággal tesz magáévá, mert azért négy embert Leonora munkássága kapcsán majdnem két órán át kérdezni nem kis teljesítmény.
És az első sorban ülve ömlött, ömlött rám a szépség, a tudás, az összhang és Leonora szelleme. Na mert azt egy ideje tapasztalom, amikor egy néhai életet megidéznek, az bizony megjelenik, és lényének a halandóságtól érintetlen része betölti a teret. Így volt ez este is, szóval bizony találkoztam Leonora Carringtonnal, aki Frida Kahlo mellett szinte az életében végig árnyékban maradt, pedig szerintem különlegesebbek voltak a festményei, csak nehezebben értelmezhetőek.

 

 

 

 

Az angol-mexikói festőnő bátor életéről és műveiből adott ki több kötetet a szintén bátor The & – Ampersand kiadó, melyek bemutatóját tartották tegnap este.
Na de ki is volt Leonora Carrington, aki nekem évek óta nagy kedvencem? És ez most megint nem wikipédia cikkely lesz.
Íme egy viszonylag “könnyen” értelmezhető Leonora-kép, a Nekromant, ahol az én eleve androgün.

 

 

 

 

 

 

Mit küzdeni itt a nemekkel, az én a végpontok egy testben manifesztálódó ölelkezése, aki mert együttérez ezzel a szánalmas, szomorú világgal, és felismeri magában az isteni szándékot, nem tartja befejezettnek az isteni művet, és folytatja a teremtést.
(Al)-kémiai laboratóriumában már készül az új ember, a kékre festett tojások afféle nagyra nőtt petesejtek, melyeket, mint pasztillákat dob majd bele az alkotó a szélesre tágult kémcsőbe. A kép bal felső sarkában pedig áttetsző szárnyú pillangók segítik a bábból kifejlett lepkévé transzformálódást. Mert a hetedik nap egyáltalán nem azt jelentette, hogy a mű kész lett volna, itt csak átadatott nekünk a teremtés, hogy folytassuk az isten szellemében. Persze nemhogy nem folytattuk, amit kaptunk, arra sem vigyáztunk..
Értem én, értem én Leonorát, ahogy Orisék mesélték az este, – átélve a huszadik század első felének Európáját – olykor egyre csak ordított, felült a szekrény tetejére, és nem adta fel. Aztán amikor elfáradt ordítani a fájdalomtól, a világban tapasztalt tébolytól, megfestett egy ilyen képet, mintegy vázlatként a jövő felé.
Én meg magamra öltöm a vázlatát, és megvalósítom. Azt hiszem, androgünségünk felismerése lenne az első lépés ehhez, én élem, én élem, én élem.
Legyél te is ilyen, mint én. Nem sok más esélyünk maradt hazafelé.