Max Ernst jellegének feltérképezése számomra szinte lehetetlen feladat, és bevallom, kissé fárasztó is, sosem volt izgalmas számomra a művészete, annyiban volt érdekes, hogy Brühlben született, ahol én is szültem. De a nőin keresztül annyit jött szembe mostanában, hogy kénytelen voltam benne is jobban elmélyedni, hogy megértsem, mit is “ettek rajta annyira a nők”. Ezt nem tudtam meg..
Ahány kép, annyi izmus, ahány élettárs, nő, annyi arc, akik elmeséléseiből egy teljesen más alak rajzolódik ki. Ha Maxhoz egy meghatározó festményt kellene társítani, nem is tudnék egyet sem kiválasztani, mely lefedi őt. Picit olyan, mintha ő nem is létezne, hanem csak adott helyzetekre való válaszként, egy benső, megingathatatlan mag nélküli létben. Tényleg, mint a szélkakas, vagy inkább a kor művészeti áramlatainak nagyszerű széllovasa volt, aki rendkívüli stratégiával, leleményességgel, azt hiszem, egoizmussal, a siker, az áttörés utáni vággyal ügyesen helyezkedett.
És mindezek utáni idős kori beszélgetéseiből pedig egy kedves, aranyos bácsika rajzolódik ki belőle, aki úgy tűnik, a légynek sem tudott ártani. Pedig azért tudott, Leonora Carrington, nagy szerelme azért tudna mesélni, akit úgy elhagyott a Peggy Guggenheimmel való érdekkapcsolata miatt, hogy csak porzott utána az út. Persze csak a teste ment el, Peggy még évekig felrótta neki, hogy noha vele él, de a képeiről még mindig Leonora arca néz vissza rá. Aki meg, ahogy kell, szépség és művészeti tehetség híján féltékenykedett, és ahelyett, hogy Leonorának rendezett volna kiállítást, Maxot éltette. Aki meg egyre csak termelte a mind nehezebben befogadható műveket, és hogy művészeti hozzáállása mégiscsak – és ezt igenis jól érzem, mert valahogy sosem szerettem a művei előtt időzni – hamis alapokon állt, mi sem jelzi jobban, minthogy ő az egyik oka, a “fő bűnöse” a Amerikában elterjedt akció festészetnek, amit azért a legjobb gyomorral sem neveznék művészetnek. A pálya szélén is maradok alkotóként, mert ki merek ilyet jelenteni.
Az amerikai sikerre, gyors hírnévre vágyó wannabe alkotók mestere lett, és látva, azokat hiába tanítja a szürrealizmus a dadaizmus csak Európa vérzivatarából megérthető és átélhető művészetére, egy egyszerű tanáccsal látta el őket. Olyat csináljatok, amit korábban még senki, és mivel már volt minden a Nap alatt, ne alkossatok, inkább csak romboljatok. Fogjatok egy legalább tízliteres festékes bödönt és az automatikus írásként felmagasztalt összevissza hadonászással, a tudatalattit életre hívó mozdulatokkal csöpögtessétek, mázoljátok teli a felületet, aztán írjátok rá a nevetek, ja és találjatok ki az egészhez ki valami jó kis filozófiát.
Nekem afféle németes Picasso ő, aki zseniálisan kiszívta környezetéből, a nőből, amire szüksége volt, aztán tovább állt. és még szép férfi sem volt, mind ahogy Picasso sem volt az adottságai alapján egy Don Juan.
Abszurd, de jókor jó helyen volt, és az adott történelmi helyzet borzalmát is a maga hasznára fordította, és amikorra elviselhetetlenné vált a helyzete mindig nyugatabbra húzódott a térképen. Mígnem nem volt hova tovább hatolni nyugat felé, és visszatér Európába. Itt mégis valahogy úgy tűnik, az örökös csavargó, nőket kihasználó, elhasználó, rendkívüli csáberejű férfi kikötőbe ért, és és az utolsó évtizedeit legutolsó felesége Dorothea Tanning mellett töltötte. Ám számomra itt sokkal inkább Dorothea művészete volt meghatározó és igazán újat mutató, mégis Max neve vésődött mélyebbre a művészettörténet lexikonaiban.
Úgyhogy nekem elég is ennyi Max Ernstből, a Leonora Canningtonon okozott sérüléseit amúgy sem tudom neki igazán megbocsájtani, és nem hiszem, hogy most, hogy egy kicsit többet foglalkoztam vele, mint amennyire számomra érdekes, én nem nyugatra, hanem a női felé veszem inkább az irányt, és Dorotheával folytatom.