Pontosan annyira vagyunk képesek szeretni a másikat, mint amennyire magunkat tudjuk.
Önmagunk szeretése pedig messze nem csak érzelem, hanem elsősorban tudás, mert ahhoz, hogy szeretni tudjuk magunkat, tudni, ismerni is kell azt, akik vagyunk. Ám ez az ismeret nem állhat meg semmiféle személyes rétegünknél. Nem elég szeretnünk a traumánkban sérült énünket, vagy azt a bizonyos kisgyereket, akinek ma olyan jó a piaca, és aki miatt sok-sok mondvacsinált segítő halálra keresi magát, miután szétosztogatta a mesekönyveket, hogy szeressétek, ölelgessétek a gyermeki éneteket.
Az önszeretet, önismeret akkor igazi, ha messze meghaladja a személyes részeket, mert miért is szeressünk valakit magunkban, aki valójában nem is létezik, aki csak káprázat, lepel rajtunk, mely elfedi valódi lényünket.
Palmai katedrális és az ujj, aki a valóság felé mutat.
A szeretetünk nem érinthet anyagot, matériát, mert addig ki van téve e jövő-menő világ jelenségeinek.
Noha nem éppen vagyok az anyák gyöngyszeme, és hiába telt el huszonhárom év, nem nőttem fel a feladathoz még most sem, mégis úgy hiszem csakis ez a szerepen adott lehetőséget ahhoz, hogy a szeretni tudás képességéhez egyáltalán közel kerüljek. Méghozzá csak és kizárólag amiatt, mert “láttam”, “ismertem” a fiam még azelőtt, hogy anyagi természete elfedte volna, mert láttam a fiamban az istent/ a semmit/ az önvalót, akit mert éppen csak megfogant és a semmiből valami lett, nem takart még el a személye.
Azóta tudom, csak istent tudom szeretni a másikban, és ha a fiamon keresztül nem ismerem fel, hogy ő van, hogy csak ő van, akkor ezt a tapasztalást nem tudnám rávetíteni más emberi kapcsolataimra.
Akkor kevesebbel is beérném, akkor magamtól sem követelném a legelső még arctalan arcomat minden jelenség előtt, akkor csak érzelmeim lennének, így viszont sejtek valamit abból ami megsejthetetlen, és kevesebbel nem érem be.
Elmulasztott mézes hetek, 2024 (84*84)