Ha elromlik a bojler, hívom a szerelőt, ha fejlődni akarok művészet terén, múzeumba járok és a nagy elődeimtől tanulok, ha hezitálok oltáskérdésben biológust hallgatok, de már vigyázok arra, nehogy abból a típusból kerüljön elő, akit felevett már valami konspirációs teória, és sorolhatnám.
És ugyanígy a végső és lényegében egyetlen fontos kérdés kapcsán – Ki vagyok én a valóságban? – is felkeresek egy olyan tanítót/ujjat/irányadót, aki a “Hold felé mutat”. És, hogy honnan tudom, hogy a megfelelőt találtam-e meg? Hát igen, ez innen a megmagyarázhatatlan kategória.
Mint a szerelemnél, ahol egyből tudod, ő az, egyből tudtam 1996 szeptemberében, te vagy az, amikor kezet fogtam a későbbi férjemmel, aki nekem a Keresztelő Szent János. Még nem a Mester, de valaki, aki egész lényével már az ő eljövetelét készítette elő, hogy aztán tíz évvel később megismerjem azt, akit kerestem. Ők életem két legfontosabb találkozása, melyekben átéltem az összes gyerekbetegséget, küzdelmet, mint minden más emberi kapcsolatban.
A személyes és a személyen túli halhatatlan között nincs híd, hitem, tapasztalatom szerint az emberiség nagyobb százalékának ezen a ponton egy külső tanítóra van szükség, aki megjárta azt az utat, amit a személyes soha meg nem járhat, és itt átsegít. Az átsegítés azt jelenti, hogy utat mutat, de a “lépést” már egyedül kell megtenni. Szóval igaz, hogy a végén tényleg egyedül maradunk, de azért odáig/idáig elég meredek, kacskaringós az út, és elég sok a lejárat is, és rendesen el lehet tévedni.
Életem szerencséje, hogy van egy ilyen ujj az életemben, akinek a válaszait – noha nem unom meg 19 éve kérdezni őt – még soha de soha nem tudtam előre kitalálni. Ez életem egyetlen igazi misztériuma: Hogyan képes a káprázatban megjelenni valami, ami igazi, ami kapcsán nincs kétségem.?!!
És még valami. A jelenkor egyik rettentő rákfenéje, hogy ma már lassan mindenki gurunak képzeli magát. A legnagyobb csalódás az, amikor egy baráttól pár jó szót kérsz csupán, és ő órákon keresztül nagy szentek mondataival bombáz. Pedig tényleg csak egy pohár vizet kértem, mert szomjas voltam emberségre, együttérzésre, vagy csak arra, hogy megfogja a kezem, amikor úgy érzem, a sors ezen kihívásaival egyedül nem boldogulok.
Most átéltem egy ilyet, időben megkértem, légy szíves hagyd abba, és nyújts már ide a pohár vizet, amit kértem, hátha csak rosszul hallottad, amit mondtam, de nem adta fel.
És csak folytatta: aki három nap után nem hallja meg a végső igazságot a tanítótól, az csak vesztegeti ott az idejét. Persze ezt is valahol olvasta, de önelégülten lesújtott rám. Na itt telt be a pohár.
A tanítóm 29 évig “kereste” az Igazságot, és egyik állapotnál sem landolt, ez a kulcs..Én a 19. évnél tartok, és bizony 2006 óta láttam már egyet és mást a lábánál. A legpimaszabbja tényleg három nap után iskolát nyitott, és azóta prédikál, és gondolom, lenézően konstatálja, na ez a szerencsétlen Réka még mindig ugyanazok a köröket nyomja.
Itt már csak elhallgatok, és imádom, imádom magamban a “tudást” és azt, hogy le merem tenni az önteltségem a Mester elé.
Na mert ez a kemény.