(miért használom a szeretet szó helyett a szerelem kifejezését?)
Az emberiség egyik gyalázata, hogy a jelenségek világába rántotta le a szeretetet. Lecsendesítette, lehűtötte, magasfeszültségről háztartási árammá szelídítette. Kikiáltotta jóságosnak, simogatónak, oltalmazónak, cukrosnak, bájosnak.
Pedig a szeretet az rombol, falat bont, olykor életekre tör, de mindezt semmi másért nem teszi, hogy rettentő tüzével leégesse rólunk a valótlanságunk. De nem tehet mást, ezzel az irtózatos “egoista”, önvédelmi ellenállással szemben olykor le kell sújtania.
A szeretet szóban mára tűz sincs, langyos lábvíz lett, amiben el lehet pihengetni, meditálgatni egy életen át, ezért is használom helyette a szerelem kifejezését. Ó, édes anyanyelvem, legalább ebben a szóban még vigyázol arra a szent tűzre, ami pusztít is, ha kell, mert a valótlanságunknak az a sorsa. A szerelem a valódi áttörése az anyagba, mely igenis minden védelmet nélkülözve ránk tör, felöklel, kiforgat, hogy végre általa, ha csak egy pillanatra is, de a szerelmesünk tekintetében felismerjük valódiságunkat.
Tény az, hogy gyakran keményen, tüzesen, pusztítóan szeretek, mert még eredetiben élem a szeretetet, és tudom, nincs olyan komoly emberi találkozás, melyben ne kellene átélni a szeretet/szerelem pusztítását. De értsük már meg, hogy ennek a műveletnek célja van, a szerelem szeretetből éget széjjel, mert egyedül képtelenek lennénk az évezredes örökség, az elme rajtunk élősködő hatalmától megszabadulni. Foggal, körömmel ragaszkodunk ahhoz egy életen át, ami nem is a miénk, hanem valami útközben összeszedett ingóság, ükapai örökség, ősanyai átok.
Igen, ha kell fájóan szeretek, ütök, zúzok, minek finomkodni démonokkal, parazitákkal. És hát ennek okán nehéz sorsom van, mert a világ nem szeretetet, se nem szerelmet akar, hanem valami cukros, mézes romantikus képződményt, aminek már csak a gondolatától is hányingerem van.
Beleszerettem egy igazi gazfickóba, akinek észak-német, waldorfos énektanár külsejét, kerek szemüvegét sosem tudtam komolyan venni, hamar sejtettem, egy hazug, velejéig romlott csavajdék a szerelmem, aki ráadásul szent tanokkal takargatja magát, igazán a legalja. Beleszerettem, mert így rendeltetett, mert ő, (Ő) minden édes-bájos-hamis póz alól kinézett rám, és egyetlen pillanatra a szabadulásáért könyörgött. A szerencsétlen próbált már mindent, meditált, élt koldusként, végzett hosszú éveken át szádhanát – spirituális praxist – szent helyeken, most éppen egy ájtatos hangszer mögött keresi a lelki békéjét, teljességgel hiába. Póz, póz, porhintés – hiába, mindent átlátok, kellemetlen is vagyok – gyalázata időszakos elfedésére, és lépten-nyomon elő-előtör belőle a felmenői nyomorult öröksége, vérlázító egoizmusa, és a többit csak személyiségi okokból nem írom le. És, hogy miért kapok ilyen nehéz feladványokat, mert a szerelem tudja, hogy számíthat rám, és nem fogom egykönnyen feladni.
A férfi egyetlen szentséges pillanatra kinézett rám az “életek óta őt takaró fedőrétegek mögül”, és abban a pillanatban szabad volt, és beleszeretett önmaga szabadságába a szemeimen keresztül.
Méznek nevezlek el. 2023, 84*84cm
A világi törvények és jelenségek értelmében szerelmi viszony alakult ki köztünk, ami egyre nagyobb lángra kapott és egész egzisztenciánkra tört. Rólam is van és volt is mit leégetni. Brutális egy év volt, a tűzben benne, mert én egyből beleléptem, védőfelszerelés nélkül, és tudtam, csak addig fog ennyire fájni, míg én magam is lánggá nem leszek.