Az ember szenvedés idején egyre csak azt kérdezi magától, de hát miért, miért? Hol rontottam? Aztán válaszokat eszkábál, mint például, hogy talán nem szabadott volna leleplezni hazugságot, tettbéli bizonyítékot kérni a másik szavainak fedezetéért, aki hosszú hónapokon át szerelemmel bolondított? Vissza kellett volna tartanom szókimondásom, és rejtegetni a világ elől, hogy barátot meglopni nem ér, még akkor sem, ha a szörnyű kleptománia betegségétől szenvedünk? Szó nélkül végig kellett volna néznem a művészet elárulását, a szent shakuhatchi hangszer meggyalázását azzal a szájjal, amiből reggeltől estig csak valótlanság ömlik, s melynek következménye csak hamis és gyenge hang lehet. Nem kellett volna ordítanom, mikor kellő tehetség és tudás nélkül az illető már tanítványokat fogad, s hogy általa így egyre csak lealjasodik a zeneművészet?
És a válaszom most engem is meglep, IGEN, nem szabadott volna, ez volt a hiba, hozzá sem kellett volna nyúlni a felülethez, a férfihez, aki a szerelem háttereként felbukkant, hogy az érzékszerveim számára is befoghatóvá tegye azt, ami befoghatatlan.
Az volt a bűnöm, a súlyos nagy vétkem – mert egy ponton túl az embernek rá kell látnia saját tévedéseire – hogy mégis voltak kétségeim a szerelmem erősségében és valóságosságában, mert még mindig bizonyítékot akartam kívülről.
a szent Shakuhatchi tiszteletére, 2024, 84*84cm
Igen, én én csak én rontottam el, méghozzá azzal, hogy meg akartam változtatni a hátteret, a férfivel foglalkoztam, aki nem több, mint vászon a szerelemhez. De azt hittem – most már tudom, tévesen – a szerelmet érdekli is az, hogy egy csalón jelenik meg.
A szerelem nem is tud erről a világról, önkényesen bukkan fel jelenségeken, hogy rajta keresztül látva lássuk önmagunk eredetiben.
Ha nem szakad meg most a szívem, a leckét egy életre megtanultam: aki bizonytalan az önvalóban, mely a szerelem jelenségén keresztül fedi fel magát a legközvetlenebbül az anyagban, az így jár. Ez a saját egyszemélyes felelősségem. Ott hibáztam, hogy én is le akartam hozni a szerelmet a történetbe, élni akartam őt, élvezni, benne égni. Én, én, a dölyfös én.
Mindez persze nem menti fel a másikat a hibái alól, és várom a napot, hogy megtörténjen az elszámoltatása. Mert legjobb barátot nem lopunk, meg, és ha már az élettárssal tartatjuk el magunkat, hogy elmenekülve egy nyugat-európai élet elől, el tudjuk játszani a szent zenészt az Arunácsala hegynél, akkor legalább hűségesek maradjunk hozzá, ha az szigorú monogámiát követel.
Az igazságszolgáltató, a leleplező nem én vagyok, minden “szépen” folyik tovább, látszólag nincs következménye semminek, csak az én szívem szakadt meg. Az Arunácsala hegy ezoterikus szupermarketté lett, a legkezdőbb zarándok is már gurunak hiszi magát, és “szatszangot” tart sutyiban nekem, pedig erre biztos nem kértem, India az internet miatt pedig egyre csak veszti el egykori kitüntetett, szent jellegét, és egy ugyanolyan beteg ország lesz, mint a többi, pedig India más volt..2009 és 2024 között borzasztó fájdalmas a változás, amit tapasztaltam.
Minden “szépen” folyik tovább, a szerelmem zenetanárrá lett, noha ő maga sem tud őszintén, szívből zenélni, a tanítványok mennek hozzá, a barátok meg, noha tudják, hogy meglopja őket, tovább bájcsevegnek vele, feltehetően azért, mert nekik is van takargatnivalójuk bőven, és emiatt tudják elnézni a másik gyalázatos tetteit. Már értem, már értem.
Azt mondják, a legbarátságosabb számítások szerint is maximum harminc évünk van ebben a formában, mint emberiség. A Föld le fog rázni minket a hátáról. Ezt is értem. Én meg – a naiv – még mindig megpróbálom az ötvenhárom kilómmal visszatartani a pusztulást. Azért most nagyon jólesne valakinek kisírni magam. De ez a valaki már tudom, hogy nem egy valaki lesz..