Csatlakoztam egy a világ végét – ebbéli evolúciónk végét – nagyon komolyan prognosztizáló csoporthoz. Eddig optimista voltam, és adtam magunknak még 50-60 évet, most megtudtam, milyen kis naiv vagyok, jó, ha ez az 50 év 20 lesz. Aztán rájöttem, minek kitolni ezt a jövőre, a világ vége már bőven itt van, és ha még éppen van is mit ennünk, meg víz is folyik a csapból, már réges-rég pusztulunk.
És a legnagyobb természeti csapás nem a hőmérséklet emelkedése, a jégtáblák olvadása, hanem az elkerített szív, a szeretet, a szerelem kisajátítása, kapcsolatokba zárása.
Persze látszólag még elvegetálgatunk a zárt szívünkkel, de ezt a védekező, birtokló, szuperegoista magatartást aligha nevezném életnek.
Számomra az életem egyetlen garast sem érne, ha körbekeríteném a szívemet, ha játszanám a megérinthetetlent, ha elő tudnám adni, hogy akit szeretek, azt el tudom engedni, hogy erős nőként majd újjá tudok születni, hogy csak megigazítom a palástom, és megyek tovább.
Csak és kizárólag a teljes alávetkezésben hiszek, és garantálom, hogy az ebben a világban iszonytatóan fáj, mert a tömeg igenis ki fog használni, és mert nem tud követni, mert irigy rád, hogy te mered, inkább beléd rúg és elárulja a szívedet. Szóval nem arról van szó, hogy szeretek szenvedni, szeret a bánat, csak védőburkok híján, még egyetlen százaléknyi valóságot adva ennek a látszatvilágnak, ez ilyen.
Egy kis(nagy?) hibám van, ami annak a védelmi berendezésnek a hiánya, amit a világ maga köré épített, mert nem bírja elviselni isten folyamatos tekintetét, ami tudom, hogy éget. Az őrületig azt mutatom meg magamból, ami bennem tényleg van, és ez eszméletlen kiszolgáltatottá tesz. De mégis azt érzem, ebben a végső időben a szívem lesz az egyetlen védelmem, mert már tényleg csak az idő választ el attól, hogy az utolsó világi bújóhelyünk is letépje rólunk a sors, és akkor tényleg semmi másunk nem marad, csak az a kétségbeesetten kalapáló szervünk itt a bordák alatt.
És megelőzve azt, amit a sors, a végső pusztulás majd úgyis elintéz rajtam, már időben kitépem a szívemet, és a mellemre tűztem, és azt mondom, tessék, lőjetek, vigyétek, engem- akihez az emberi szív a bejárat – úgysem találtok el.
A festészetem nem más, mint ennek a nyitott mellkassal létezésnek a krónikája, ahol nem akarok eltakarni semmit “isten” elől. Mert te – aki ezt éppen olvasod – nem vagy más, mint egy álruhás isten csupán.
Az isten kifejezést meg értelmezd úgy, ahogy akarod, egy ideje nem bonyolítom, mert nem tudok más szót arra, amit el sem tudok képzelni, de aminek már csak a gondolata is lenyűgöz.