—egy szakítás és az utána következő terápia része—
Van egy fontos norvég barátom, akinek a barátjába szerelmes vagyok, aki épp eljátszotta velem azt a show-t, amit a főszereplő a filmben a nővel. De szerencsére ez csak egy film, és a valóságban sosem búcsúzunk, és én nem vagyok hajlandó magam ezzel a káprázatvilággal abuzálni, ahol jövő-menő érzelemmé degradáltuk a szerelmet, és képesek vagyunk szakítgatni, ha már nem úgy csillog a másik, ahogy azt mi elképzeltük.
A saját kis szánalmas történetem miatt gondoltam, ez most pont jó lesz nekem, legalább kisírom magam a sötétben a világ és az ember abszurditása miatt, ahogy törvényesítettük közösen ezt az egymást elhagyósdit, ha nehéz.
És akkor ezek szerint a jóléti Norvégiában sem jobb a helyzet? Ott is a végletekig kitartó, nehézség idején a megoldást kereső, agyon terhelt, ezért lassan megbolonduló, egyszerre villanyszerelő, házitanító, szakács, jó szerető, takarítónő szerepkombinációkkal zsonglőröznek a nők. Akik mellett ott is a papucsállatkák érzelmi szintjén lévő férfiak vegetálnak, akiknek a nehézségek idején egy megoldásuk van, behúzzák a kis gyáva fülüket és farkukat, és ahogy lehet elmenekülnek a nehéz elől.
A nő meg terápiára jár, ahol a férfi szintén cserben hagyja. A folytatást pontosan ismerjük, pár hónap és egy új menyecske mellett folyatódik az élet tovább, és ugyanazok a problémák, kicsit átszínezve testet öltenek. Amióta divatba jött a válás, ez megy itt, dobjuk ki gyorsan, ami nem működik, és szaladjunk a boltba az újért, azóta úgy használjuk el egymást, mint egy fogkefét.
Az már más kérdés, hogy egyetértek-e a film a terápiára vonatkozó részével? Hát nagyon nem, ott inkább sikítok. A bemutatott nő is kb egy általános iskolás érzelmi szintjén kezdi a terápiát, borzasztó amúgy belegondolni, mind így kezdjük, és vállalunk javarészt gyerekként gyerekeket. De itt ezzel a kóros önutálattal még súlyosabb helyzet. A film szerint pár terápiás alkalom, pár beszélgetés után anyával, barátokkal ripsz és ropsz és el is éri a kívánt célt és (innen szpojler) nagy csinnadratta közepette (hu, ez azért nagyon kínos rész..) a tükör előtt állva beleszeret végre önmagába.
És ezután, mint valami istennő, éteri szeretettel veszi az akadályokat. Innentől állítólag tényleg minden mindegy, megy-e vagy marad-e férj, mert a lényeg úgyis a Szerelem. Az meg meg sem mozdul, csak áll, mint maga az örökkévalóság, és akinek az első és legfontosabb tárgya a személyes én. Ha ő megvan, a többiekkel már nem lesz gond. Onnantól már jöhet-mehet a világ..
Hát nem tudom, afféle megszabadulás- intenzív háromnapos kurzusnak tűnik ez az egész. Hogy ez tényleg ilyen gyorsan menne? Ilyen gyorsan rendet teszünk a személyes én szemétdombján, és utána már csak a szeretet marad?
Én óvatosabb vagyok, és ilyen magabiztosan nem landolnék semmilyen, éppen megtalált békés helyen. Mert azért lássuk be, nagy jelenet, menj szabad vagy, stb, de azért aztán négy gyerekkel egyedül maradva csak jönnek a hétköznapok..
Ja, de nekem amúgy sem megy a szakítás, nem értem a fogalmat sem, amiről a világ beszél: engedjük el egymást. Sőt valami rettentő arroganciát vélek felfedezni benne, mely azt feltételezi, hogy akkora hatalmam van, mint dölyfös, kis pökhendi pöcs(=vagyis én), hogy én én én fogom elszakítani azt, amit nem én kötöttem össze.
Szóval összességében egy jól megépített békés állomás, egy aktuális landoló felület, ahol a főszereplő megpihen, amit azért ne keverjünk a végső megoldással, hogy akkor majd innen csak a szeretet marad. Túl nagy mellénnyel engedgetjük el egymást..Én ezt egy ideje amúgy is szigorúan megtiltottam magamnak.
Amúgy meg irtó jólesett másfél óra norvég nyelvlelke, a svéd miatt egy ideig még küzdöttem, hogy valamit megértsek, irtó jólesett Oslo, úgy egyáltalán észak. Kezd megint hiányozni nagyon földünk nekem még mindig a legtisztább része. És ahogy kinézek, rettegek, hogy olvad megint és jön a tavasz. Nekem nem szabadna lejönnöm északról. Hideg, tél, sötét, jég, norvég nyár, fincsi lenne..
