mélyen elkötelezetten házasságpárti vagyok és válásellenes, felnőtt életünk ott kezdődik, mikor is ismerve önmagunk, az igényeink felelősségteljes döntést tudunk hozni egy másik ember mellett. Ám a házasság mégis rettentő kihívások elé állít, ugyanis míg havi rendszerességgel adnak ki valami technikai csúcsmodellt, fejlődik a tudomány, és a Marsra megyünk lassan nyaralni, addig a házasság intézménye valahol a középkor szintjén ragadt.
Míg nem jött a divatba a válás, s nem dobtuk ki egyből azt, melyen repedések, törések keletkeztek, míg nem szólt az élet minden utcasarkon arról, hogy cseréld le, maradj fiatal, élj, élvezd, megérdemled, addig erőnek erejével el lehetett fedni a házasság okozta sérüléseket. Pedig köztudott, a férfi egy idő után ősidők óta szeretőt tart, az asszony gyereket nevel, háztartást vezet és kuss a neve. Így éltünk évszázadokon keresztül, míg aztán a huszadik század szólásjogot adott a nőnek, szentségesítette a válást, és ma meg már lassan úgy váltogatjuk a “párjainkat”, mint a zoknit.
nekem ez a házasság, ugyanazon az úton a saját terhemmel..szabadon, de mégis tudva, hogy pár lépésre ott a másik.
A ló másik oldalára estünk, de a házasság intézményéhez nem nyúltunk, eszünkbe sem jutott megreformálni. Csak útközben elfogytak a hibáit, az abnormitásait eltakaró leplek, és látszik, hogy recseg-ropog az egész építmény, és annak felfoghatatlan következményei vannak.
Mégis házasságpárti vagyok, mert igenis szükségünk van legalább egy olyan emberre, aki közelebb van hozzánk, mint a lélegzetünk, akibe ha belenézünk, önnön valódiságunkat látjuk, mint tükörben. Szükségünk van egy valódi szövetségesre, mert egyedül gyengék vagyunk. Valakire, aki fontosabb, mint a saját igényeink, akinek a fájdalma jobban fáj, mint a mienk, szükségünk van egy jelenségre, akire ha ránézünk, látjuk istent, mert azt magunkban, mert túl közel van, fel nem ismerhetjük. És csak társsal lehet szeretetben fejlődni, és az életnek önmagában ez a célja.
Szóval legelőször is ismerve a saját igényeinket kell egy másik, aki mintha én lennék a külvilágban, akinek elmondhatom a legmélyebb titkaimat, azt amit még magamnak sem merek. És itt dől be a modern kori házasság intézménye, ugyanis az esetek nagy részében, ha a felek igazán és őszintén elmondanák, hogy mi zajlik bennük, mivé válik a szexus az évtizedek alatt, milyen vágyakkal is küzdenek, hogy mennyire fogalmuk sincs miként reagáljanak a “kísértésekre”, nem 50 %-os lenne a válásarány, hanem….( a százalék hasra ütés szerint, nem találok megbízható adatokat, csak körülnézek, és látva a világot, abból írom ezt)
Sajnos a nem létező áttetszőség, az etikusság hiánya miatt a házasságok legtöbbje mára nem más, mint két ember börtöncellája, mely még mindig elfojtásra, elhallgatásra épül, és amikor már elviselhetetlen a titkolózás, akkor pedig egyből jön a tányérdobálás, és a válás. Aligha van átmenet.
Oda kellene eljutni, hogy alapjaiban meg kellene vizsgálni az embert és emlékezni arra, hogy ez a faj nem monogám, hanem egy kultúrával és jómódorral, tudással csak felcicomázott ösztönlény, akit az esetek nagy részében a vágyai irányítanak. Létezik egy óriási erő, mellyel a házasság intézménye nem bír szembenézni, ez pedig a szexus, amely erejét nem kellene lebecsülni, és igenis számba kéne venni, hogy ha felek nem válnak megszelídített házi kedvenccé, akik már csak vakkantgatnak, nehogy konfliktus legyen, akkor a szexus idővel követelni fogja a neki járó részt. Ez ilyen nagyon egyszerű..
ugyanaz az út..valamikor 1998-ban és 2000-ben a Camino-n.
Számomra onnan kezdődik egy valódi kapcsolat, ha a vágyak, melyek lehetnek érzelmi vagy testiek, követelni kezdik a nekik járó részt, és a pár ezzel a kihívással szembe tud nézni, és egy határozott mozdulattal kukába dobja a felmenőktől örökölt, hazug, elfojtásra épült konstrukciót, és felnőtt, felelősségteljes alapon új szabályokat ír, melyek minden pár esetében mások és mások lehetnek. És azokat viszont száz százalékig betartja, mert igenis az élethez, a kapcsolatokhoz szigorú szabályok kellenek.
Ehelyett februárban minden évben egy hétig abuzálnak minket a köztévéből a házasság hetével, és nagy pocakos, joviális, jóember apucik kéz a kézben ülnek csendes, derűs, “istennek” az életüket állítólag odaadó anyuciaikkal, akik valami örök hűségről mesélnek. Mi meg ha olyan perverzek vagyunk, hogy nézzük az M1-et, még akár magunkban keressük a hibát, mert bizony mi valahogy húsz, harminc év óta házasságban élő lények, mégsem így működünk.
Minden szép és jó, csak valahogy nem életszerű, s ahogy ezekre az emberekre nézek, csak egyetlen komponens hiányzik közülük, hogy igazán és szenvedélyesen élnek. Olyan kis csendes házi tavacskák ők ott békésen, mosolygósan, egymás kezét fogva, aranyhalakkal, betelepített tavirózsákkal, amivel dicsekedhetünk a szomszédnak, és ami mellett grillezni lehet.
Pedig a házasság az bizony tajtékos óceán, szenvedély, kihívás, soha nem megnyugvás, mert az élet sem az.
