Egy ideje több barátom is óva int attól az úttól, ahol járok, tudom, hogy szeretnek és féltésből teszik, de most senki nem bizonytalaníthat el. Látom, érzem, tapasztalom, hogy a semmibe feszítek ki magam elé egy kötelet, és semmi biztosíték nincs arra, hogy sikerül, hogy “átérek”. Aki velem tart, aki szintén lélegzet-visszafojtva feszíti ki maga elé a saját kötélpályáját, annak köszönöm a csöndjét, aki viszont ellenben velem, nem vállalja be ezt a legvégső, legőrültebb, legégetőbb utat még, már, csak, mert még kivár, halogat, vagy éppen valami békés kis helyen landolt a személyiségében, az legalább drukkoljon nekem.
Elhiszem, hogy féltetek, én is magamat, de ha a zuhanással riogattok tényleg le fogok esni. Lépéseim nem csak magam miatt teszem, hanem mélységes és rettentő együttérzésből azokért, akiket szeretek, mert valakinek ki kell “taposni” az utat halandóból a halhatatlan felé még az életben, ez egy egyetlen életfeladat!! Nem várhatunk a legnagyobb útra a halálunkig, mert a test levetése semmire sem garancia. Ha nem építjük ki önmagunk végtelene felé az utat, a halálunk csak egy újabb pusztulás lesz, amiből már volt pár, és nem a szabadulásunk.
ne nézz se jobbra, se balra, különben elvéted az egyetlen egyenletedet! 2013, 84*84cm
Nézem, nézegetem ebben a rettentő, tébolyító egoizmusában az emberi fajt, tisztelet persze a kivételnek, a könnyeimmel küszködve kapaszkodókat keresek a semmiben. Fel nem fogom, hogy itt, a történelem végén, a zuhanás előtt két perccel, ahol a végítélet harsonáit készítik már elő az angyalok, és vaskos könyvekbe jegyzik fel mindannyiunkról, mi igazat és mi hamisat tett az életben, és annak mentén választják már életükben ketté a népet, hogyan van még bármi másra erőnk, képességünk, minthogy összekapaszkodjunk, és szeressük egymást? Miben reménykedünk még, mit viszünk magunkkal, s mi az, amit majd egy eljövendő kor belőlünk maximum humuszként felhasznál, azon esszenciánkon kívül, hogy szeretünk? Mi más célja, oka is van ennek az egész káprázatvilágnak, minthogy valótlanságunkból kiköpülje a valóságot, a szívet, az egyetlen értéket belőlünk?
Ülök valahol a világ végén, teljesen egymagam, harmadszorra is nekivágtam az ismeretlennek, nem kalandvágyból, nem turizmusból, hanem csak és kizárólag a szádhanám (gyakorlás) miatt, abban bízva, hogy harmadszorra talán végre eljutok az énem pereméig, ahol térdre rogyok, és már csak zokogni tudok, és feladom. Feladok félni, feladok akarni, feladok tudni, megérteni, megpróbálni, ám egyet nem tudok feladni..