(fekete-fehér fotók Márton Tünde alkotásai)
a lélek kérgesedése valahol akkor kezdődik, amikor először mondunk le a szerelemről, onnantól válunk keménnyé, és azután távolodunk el valójában attól a benső iránytűtől, mely megmondaná, merrefelé haladjunk. Amikor e rettentő, isten nevében törvényeket író, mérhetetlen emberi hatalom fölénk emelte a monogámiát, mintha pont a lélek elkérgesítése, az önmagunkról való leválasztás lett volna a célja. Mert minden zárt kapcsolatban idővel kihuny a szerelem, és ha egyszer csak nem kapcsolódunk többé e hatalmas erővel, akkor elvesztjük szívbéli útmutatónkat, és azután már külső irányadókra van szüksége.
Mi meg minden zokszó nélkül hajtottuk a fejünket e szörnyű igába, aminek még ma is az emberiség jelentős hányada behódol. Elég elolvasni néhány hozzászólást, amikor nyitott kapcsolati rendszerben élők osztják meg tapasztalataikat, és megláthatjuk, milyen színvonalon is van ma a tömeg. És ami igazán veszélyt jelent, az ez az irdatlan massza, amitől való eloldozódás hatalmas erőt kíván.
A szerelem éget, veszélyes dolog, lényegében az esszenciánkra tör. Mindent kér, az egész egzisztenciánkat. És kultúránk aligha van felkészülve a szerelem okozta sebesülésekre, pedig itt ipari áramütéses sérülésekről is szó lehet. De mert a világ lealjasította a szerelem fogalmát, és jövő-menő érzelemmé degradálta, meghintve egy kis romantikus szósszal, így javarészt azt tanultuk, hogy legyintünk egyet az ilyen sérülések esetén, és azzal biztatjuk a komoly sérültet, hogy majd elfelejted, és jön másik. De a szerelmet soha nem lehet elfelejteni, főként jellegéből adódóan, mert nem e világi jelenség. Noha van neki egy világi arca is, egy világi bejárata is, de messze túlnyúlik emberi természetünkön, és halhatatlanságunk felé vezet.
És ezennel ismét nyomatékosítom, vegyük komolyan a szerelem okozta sérüléseinket. Ide hozzám mindig lehet jönni, ha nagyon fáj.
De mégsem a szerelem az, ami kínoz, hanem valótlanságunk leleplezése. A szerelem ereje által rólunk letépett, leégett arcaink fájnak, a ragaszkodásaink talmiságunktól való elszakadás miatt szenvedünk. Mert a szerelem valójában nem más, mint a mi valódi lényegiségünk manifesztációja az anyagban, aminek fénye egy külső alakra ragyog rá, aki által még mélyebben magunkba szeretünk.
És ez a szerelem időről időre újabb jelenségekre vágyik, meg merem kockáztatni egészen az idősek otthonáig, az ott fellángoló szerelmek talán a leghatalmasabbak, mert ott már aligha van jelen a személyes sors, szexuális vágy, megoldandó életfeladat, és így mind nagyobb teret kap a szerelem és nagyon, nagyon nagy lehet. Ott már egyértelmű, hogy semmi más dolgunk nincs, mint egymást önnön végső szerelmi nászához vezessük, amit úgy hív a nyelv, hogy halál.
Ami pedig nem más, mint az első igazi találkozó a nagy Ő-vel, akire egész életünkben vágytunk.
Joachim és Anna – Mária szüleinek – szerelme. 2024, 84*84cm