Fülbevalón kívül semmilyen ékszert nem viselek, a karikagyűrűt pedig akkor vettem le, amikor először éreztem azt, hogy a férjem mellett át tudok élni más férfiak iránt is mély érzéseket, amit nyomatékosítok, nem kell mindig a szexualitással összekeverni. Levettem, mert úgy éreztem, a gyűrű a klasszikus, monogám házasságom jelképe volt, melynek, ha őszintén magamba néztem, nem tudtam már megfelelni. Aztán most tegnap óta mégis újra gyűrűt viselek.
Azóta sokat gondolkozom, mi is az, ami valójában elindított a “poliamor” utamon? Tényleg összevissza ölelkezni akartam, száz számra megmászni csúcsokat jövő-menő kéjélményekért?
Rendben, kár lenne tagadni, hogy harmincegy évesen, mikor kinyitottuk a házasságot – aminek idén lesz húsz esztendeje..- engem is a legelemibb, legösztönösebb vágy hajtott ki vad vizekre. Aztán ahogy kiszolgáltam ezen zsigeri vágyakat, nem maradtam ezen a szinten, és szép lassan elindultam felfelé a testemen, és csodák csodák eljutottam a szívemhez. És egyértelműen elértem ahhoz a felismeréshez, hogy a magam részéről poliamor vagyok és monoszexuális. És noha imádom a szent szexust, mégis ez az első, amiről lemondanék, ha választani lehetne, hogy mit adok oda azért, hogy holnaptól poliamor világban éljünk itt mind.
I
dővel ráláttam arra, alapvetően nem is csak a férfiak érdekelnek e témakör mentén, hanem a saját nemem is, és itt nyomatékosítanám, nem szexuális értelemben, mert elég egyértelműen heteroszexuális vagyok. Ám rájöttem, noha nagyon vágyom a nőt, mégis olykor “ellenfelemnek” tekintem, és én is részt veszek abban a szörnyű harcban, amit tyúkként művelünk a baromfiudvarban egy-egy kakas körül, és ráláttam arra, milyen mérhetetlen szánalmas is vagyok, és, hogy ezen változtatnom kell.
Miközben meg a tyúkudvar-harc ellenére mindig is megmagyarázhatatlan vonzalmam volt a számomra fontos férfiak egyéb női érdekeltségei felé, és azt éltem át, talán ha ugyanazt a férfit szeretjük, és ezt felvállaljuk egymás előtt, akár közelebb is kerülhetünk egymáshoz. Egyfajta határfeszegető, a szörnyűséges feminin féltékenység és irigység felszámolása hajtott. Ám mindig is azt éreztem, a magam jogán nem fogok sosem közel kerülni egy nőhöz, csak a férfin át. Nem lesz esélyem egyedül egy nőt igazán megszeretni. Aztán most történt valami, ami felülírta ezt az egészet.
Először a barlangból épp kijőve szólított meg a göndör hajú, kreol bőrű, meghatározhatatlan korú nő, kedvesen útba igazítottam, és el is felejtettem aztán. Másnap az esti csendes ülésem után futottunk össze, és már eggyel beljebbről köszöntöttük egymást. Aztán tegnap együtt teáztunk, de nem mertünk még egymás mellé ülni, ám amikor elindultam odamentem hozzá, és ügyetlenül átöleltem, és adtam neki egy puszit, valahova a karjára. Nem oda szántam, de így sikerült, és anélkül, hogy egyáltalán megnéztem volna az arcát, látatlanba azt mondtam neki, olyan gyönyörű vagy.
Két óra múlva a szokásos aznapi gyakorlatom után az erdőben találkoztunk újra, a hegyen. Egy kövön ült, de ahogy meglátott, egyből felállt, és szó nélkül átölelt. Nem értem én ezt, most is a könnyek jönnek, ahogy írok róla.. A szemembe nézett, és akkor már láttam, nem tévedtem, tényleg gyönyörű, és szinte összeroppantva, egy benső pontomba berántva, mintegy magába fogadott. Majd azt mondta, köszöni, hogy Látom őt, ő is Lát engem. Aztán levette az ujjáról a virágos gyűrűjét, és eljegyzett vele. Egyetlen pillanat kellett a szerelemhez, most sem volt ez máshogy.
Várom, hogy újra lássam, hogy az élet kiszámíthatatlansága ismét hozzám vezesse, várom és vágyom, hogy a klasszikus szexus ismert mozdulatait magunk mögött hagyva mégis megérintsük mélyebben egymást, úgy, amit el sem tudok képzelni, milyen, de amely érintésről tudom, hogy hidat épít elém a halhatatlanságom felé.
Este nagy örömmel mutattam a szerelmemnek, hogy eljegyeztek, ő is nagyon boldog volt, és naná, hogy felcsigázta az eset. Most mégsem az lesz, amit elképzeltek..
Hát így, ilyen szépséges, szerelmes kapcsolatok gyűjtögetésével készülök a világ végére.
Ti hogyan?