eredendő természetünk tündöklő, napszerű ragyogás, mely válogatás nélkül sugározza fényét jelenségekre. Jobbra és balra is szeretünk, és a szélrózsa minden irányába ölelünk. Az, hogy ma szigorúan egy emberre igyekszünk korlátozni fényességünk, és erőnek erejével kell letagadnunk azt, ha kapcsolatban élve, mást is vágyunk, mást is szeretünk, mindennél jobban ábrázolja, milyen mérhetetlenül eltávolodtunk teremtett természetünktől. Mekkora kortyot is ittunk a feledés italából, mikor megszülettünk, hogy elfelejtsük, kik is vagyunk valójában, aki csak ragyog és szeret.
Amikor már a legfényesebb szerelem idején a kapcsolat nyitogatásával próbálkozom, alapvetően az hajt, hogy emlékezni szeretnék, mert tudom, hogy a kizárólagosan egyre fókuszáló, érzelmileg megregulázott lényem nem első természetem, hanem már csak másolat. Miközben engem is fogva tart a sorsom, a felmenőim mintái, a félelmeim. És a gondolattól, hogy a szerelmem mást is megkíván, megszeret egyből görcsbe rándul a gyomrom. Miközben semmi mást nem szeretnék, csak ez ellen tenni.
A minap, miközben hosszú hónapok óta súlyos szerelmet hordozok a szívem alatt, rám mosolygott egy férfi, azzal a fajta egészen az alapzatomig leérő pillantással, ami mélységes nyomot hagy a lélekben. Ilyenkor, mintha az önnönvaló nézne rám, s kegyelme manifesztálódik egy formában. Egyetlen pillanat, mely egészében elmossa a személyes ént, hogy végre megpihenhessek önmagamban, a semmiben. Ám rögvest felülkerekedett bennem a félelem, hogy mesélem el ezt a szerelemnek, egyáltalán, hogy mutatom meg neki azt, aki tényleg vagyok?
pedig tavaly megfestettem a vázlatot a férfi(m) számára önmaga felé, ahol, mint végtelen ragyogású alak, alászáll a testébe, és afféle “Tintoretto”-i erővel, ami nem kis hatalom, bal kézzel megrajzol két nőt, akik szeretik őt, és akik eközben egymásnak támaszai. csak “meg kellett volna” valósítani már 2024, 84*84cm
Aztán az éjszaka végre mesélni tudtam erről, miután ő is beszámolt egy hasonló élményéről, ami, ahogy kell, ahogy ez lenni szokott, mert ekképpen vagyunk kondicionálva, mégis nagyon megrázott. Azóta arra a másik nőre gondolok, akivel egymásra mosolyogtak, és próbálok mind közelebb menni hozzá. Sőt, elképzelem, ahogy beállok a térbe közéjük, ahol a szíveik egyetlen pillanatra kinyíltak.
Itt egy ideig nagyon bizonytalan a létezés, hisz egészen ismeretlen hely ez az életből nézve. Aztán ahogy hagyom, hogy mind mélyebben süssön át a kettőjük között, váratlan a semmiből felbukkanó vonzalom, azt veszem észre, soha ilyen finom helyen nem álltam még. Mert bizony benne vagyok a vonzás legsűrűbb terében, és két oldalról kapom a figyelmet. A szerelmem és az ismeretlen nő pillantásának kereszttüzében, ami csak kívülről tűnik félelmetesnek, benne állva, benne égve már roppant édes, égig érő élmény. Valami, ami nagyon valóságos.
Ám, hogy ebben a térben meg tudjak állni, minden apró részlet ismeretére szükségem van, a teljes szókimondásra, transzparenciára, az események tudatosítására. Mert valaki bennem úgyis tud minderről, de ha eltitkolják, a tudásából csak valami maszatos, furcsa megérzés szivárog fel a felszínre.
Nem szeretem, ha a másikat kérdezni, faggatni kell. Nincs annál rosszabb, mint mikor utólag derül ki egy elhallgatós történet, és most megint így jártam. Ismét át kell élnem, hogy csak hosszú hónapok után derül fény egy randevúra, amit az illető annak idején állítólag”elfelejtett” elmondani. Persze, hogy ezek után reggelre megfájdult a torka, mintha a test egyből jelezte volna, az elhallgatás gócpontját a testben. Pedig a szó elindult a szívből, a vágy megvolt benne, hogy megossza örömét, de ott, ahol verbalizálni kellett volna az eseményeket, akadály lépett fel, ami rögvest bennem is fizikai tüneteket okozott.
Nandi tehénke a festményről
Nincs kellőképpen tudatosítva, hogy az elhallgatással micsoda mérhetetlen módon megsebesítjük egymást, pedig állítólag azért tesszük, hogy ne bántsuk a másikat. Pedig, garantálom, hogy minden elhallgatott mondat háromszorosan pusztít, mint az, amit egyből kimondunk. Hisz az elhallgatást – amit a lélek bennünk úgyis hall, csak tán nem tudatosítja – sunyi módom, a lélek mélyén kínoz és sebez meg minket, ahova bizony nehezebb alámászni.