(és arról, mit értek világvége alatt)
ebben az őrületig kifinomodott testben, és érzékszervekkel jó ideje számomra a világvége ténye nem csak egy képzet, valamely jövőbéli, az unokáimat érintő jelenség, hanem mindennapjaim része.
És e fogalom alatt még csak a hőmérséklet emelkedésére, pénzügyi válságra nem utalok, nem is háborúra, sokkal inkább a “tér és az idő összesűrűsödésére”. Olyan, mintha a jelenségek egy ideje határozottan hátraarcba fordultak volna, és elindultak a forrásunk felé. Mindennapjaimban egy eddig sosem érzett erejű vákuum szívását érzem, mely egyetlen ismeretlen pont felé húzná vissza az eseményeket. Mintha a világot kilélegző istenség, melynek ahány kultúra annyiféle neve van, hozzákezdett volna a belégzéshez, és bizony napról napra ezen ellenerő tapasztalásával élek.
És ebben a megváltozott irányú létezésben egyre csak fakulnak ki a színek, a kontúrok elhalványodnak, az eddig éles határok feloldódnak, és kiderül, amiről eddig azt hittem, milyen valóságos, az csak káprázat. Kiderül az, hogy te meg én, a ház, a fa, a hegy és a rét, szóval a tárgyi világ az első, ami elveszti valódiságát, hogy “mögötte” felfedje magát az őket tartó tér.
Puncika, mint vákuumnyi erőtér, ami visszaszív, 2024, 84*84cm
Ebben a minden nappal erőteljesebbé váló visszahúzó erőben kiderül, hogy a szerelmem, a férjem, a fiam, a férjem barátnője, a szerelmem élettársa, az anyja, az apám, és a legjobb barátaim nem is léteznek igazán, hogy e szívóerő, mint kabátot tépi le róluk az eddig annyira valódinak tűnő személyes ingóságaikat, és belőlem is már csak valami izzó, sistergő, de ugyanakkor jéghideg – tehát az ellentéteiben önmagát kioldó – lényegiség marad.
Tudatosan kell átélnem valótlanságom pusztulását a végidőkben e fokozódó vákuum hatására, ép ésszel fogom fel, ahogy ez az erő letépi a gondolataimat, az önzésem, ahogy megkezdi az eddigi énnek hitt részem, és ez kemény. Az este arról beszélgettünk a férjemmel, hogy ciánt kellene elrejtenünk a fogunk mögé, ha már annyira elviselhetetlen lesz ez az egész.. Mint ahogy a nácik is tették, mikor már esélyük sem maradt.
Mert lassan az esélyeim, mint személy teljesen elfogynak, mert a vákuum erősebb, mint az én, akinek hiszem magam.
Így már most semmi más nem érdekel, minthogy ebből az egész életnek hívott tébolyból, mi az, ami megmarad, és egyszerűen nem találok mást, mint a szívek között felbukkanó szenvedélyes gyönyörűséget, amit szerelemként becéz az emberiség, és amire mi magyarok még egy külön szót is kaptunk.
Jól becsüljétek meg, ha ez az erő felbukkan köztetek, amit a modern kor jövő-menő, romantikus érzéssé aljasított és kémiai vegyületek következményeként sérteget, s amiről úgy fröcsög, hogy három év a maximum élettartama. Jól becsüljétek meg, mert ezen kívül nincs semmi itt, ami megmarad belőlünk.
Vigyázzatok a szerelemre, keveredjetek ki minél gyorsabban a személyiségek csapdájából. És ne felejtsétek el, a szerelem gyakran a legabszurdabb helyzetekben bukkan fel.
Tiszteljétek, segítsétek önmaga felé azt a másik embert, aki nagyszerűségének ad hátteret. A szerelmeteket. Mert ő a megváltónk valótlanságunkból.