ha eddig bármiféle kétségem, kérdésem is volt Leni Riefenstahl személyét illetően, akkor ez a film eloszlatta azokat. Ugyanis itt nem legendákból, elbeszélésekből, leírásokból kell találgatni a rendezőnő személyével, hitelességével, őszinteségével kapcsolatban, hanem egyes korabeli felvételekkel személyesen mutatja be és leplezi le magát.
Ezután a film után nem kérdés, hogy Riefenstahl – mégha egy életen át is amiatt erőlködött, hogy a legjobb képet hagyja magáról az utókornak- együttműködött a náci rezsimmel, és naivkát játszó, hithű kiszolgáló volt. S ami szerintem még kellemetlenebb, hogy nyíltan fel sem vállalta hovatartozását. Persze egy ideig el lehet játszani azt, hogy az érzékeny, a világi eseményekkel éppenhogy csak kapcsolódó “művészlélek” számára nem volt gyanús a nürnbergi pártkongresszuson felszólaló Adolf, lehet azt tettetni, hogy ő csak a kameraállásban, a pompás légi felvételekben gyönyörködött, és nem azt nézte, hogy mit vesz fel filmre. Egy ideig elmegy ez a mese habbal, de amikor talkshowban a nép egyik egyszerű munkásasszonya szembesíti a tényekkel – hogy na ne már Leni, egy generáció vagyunk, ne add elő ezt a dajkamesét, hogy nem tudtad, hogy Ausschwitzban, ahonnan te cigánygyerekeket kölcsönöztél statisztának a filmjeidhez embereket égetnek – akkor ebből egyszer és mindenkorra elég.
Meg kell csak nézni az egyes korabeli interjúkat, Leni kiborul élő műsorban, hazudozik, később aztán meg sem jelenik a stúdióban, és a riporter hiába vár rá. Gondolom, szegény most forog a sírjában, hogy napvilágra kerülnek róla ezek a kellemetlen tévéfelvételek, ahol néha ordibál, hogy állítsátok le a kamerát.
Rendben, nem vitatom operatőri, rendezői kvalitásait, ám azt hiszem, ” rettentő tehetsége” sokkal inkább a nagyszerű technikai eszközöknek volt köszönhető. Simán csak jól dörgölőzött, saját sikerével, egyre elhatalmasodó népszerűségével, és a lehetőségeivel volt elfoglalva. Hitler támogatásával ő kaphatta meg a legjobb felszereléseket és berendezéseket, így könnyű volt nagyszabásút alkotni.
Leni nem volt más, mint egy mai Petőfi-film operatőr, aki persze eljátszhatja majd az utókornak, hogy a művészet mindenek felett, allelúja, én, mint alkotó ember a politika felett lebegek, és nem tudom, mi zajlik itt, de lássuk be, kínos ez.
És aztán persze lehet idővel toldozgatni és foldozgatni a gyalázatos magatartást, a benyalást, a rezsim kiszolgálását egy kis elismertségért, de nekem mára ebből a nőből annyi maradt, hogy valaki a hatalom hátán élősködve babérokat szerzett, szuper technikával bravúros képeket, felvételeket készített.
Na jó megreformálta a filmkészítés technikai távlatait, új tájat, ablakot, látásmódot nyitott, ám ezt csak azért tudta megtenni, mert rendelkezésére álltak tökéletes berendezések. Nem látok, érzek érdemi mondandót a filmjei mögött, azon kívül, hogy elkápráztat a beállításokkal. Csak a díszletet tökéletesíti, a mondandót nem mélyíti, nem él a dokumentumfilm valódi lehetőségeivel, hogy feltár, közel megy, átélhetővé tesz, beenged.
Leni csak a felszínt vette fel filmre, a felületet, miközben alkotásaival a világtörténelem egyik leggyalázatosabb eseménysorozatáról alkotott hamis képet. Erről szól a nürnbergi pártkongresszusról készített propagandafilmje és az olimpiáról készített mozija is. És bizony később, amikor Afrikában forgat is tetten érhető Übermensch-magatartása, ahogy a szegény gyerekeknek, mint a kutyáknak édességet dobál..
És ezért óriási büntetés jár, ami nem más, mint egy véget érni nem akaró, hosszú élet, ami egy ponton túl nem szól másról, mint a múlt átsminkelésének vágyáról. De ezután a film után nyilvánvaló, mindez hatástalan küzdelem, itt már mindenki látja, miről volt, kiről volt szó, hiába festi ki a száját, púderozza be magát és rajzol magának szemöldököt.
Itt már nem tudja elrejteni, hogy kínos, rezsimet kiszolgáló bohóc volt.
