A szerelmem társa, aki nem szeret..

 

 

((a majdnem metamorom
a szerelem iskolájáról vázlatosan))

 

jó ideje az életem egyetlen kérdéskör köré csoportosul, ez pedig az emberi kapcsolataim, még pedig amiatt, mert a “valóságot gyűjtöm”, és mert ebben az egész teremtett világegyetemben nem létezik a kapcsolatainkban megjelenő szépségen kívül semmi igazi. A két szív között felbukkanó szerelmes, szeretetteljes térre utalok, ahol egyértelmű, maga a tér, a szerelem az, ami igazi és el nem múló, és amihez képest mi – ezen gyönyörűséget közrefogó szereplők – csak talmik, káprázatok vagyunk.
A szerelem itt van, volt és lesz is, Ő a valóság maga, amiből, mint délibábok felbukkanunk. Itt van, de érzékszerveink számára szükség van egy háttérre, egy másik alakra, aki láthatóvá, befogadhatóvá teszi azt. Ez pedig a szerelem önkényuralma.

A szerelem nem magántulajdon, hanem közös valutánk, melyre kötelességünk lenne együtt vigyázni. Nem körbekeríteni, kapcsolatokba zárni, hanem hagyni, hogy ő szabja meg, milyen helyzetben, formában is szeretne éppen megjelenni.
Bőven előfordul, hogy életünknek vannak egyetlen emberre koncentráló időszakai, de ettől azt még nem kellene kizárólagossá tenni, és törvényt írni belőle. Ami megtörtént, és aminek terhe alatt együtt rogy egy egész emberiség.

 

 

 

 

Éppen megint egy húzós-zúzós rész előtt állok. A szerelmem egy időre ismét a tengeren túl van, és azzal a társával él együtt, – amíg még bírja, amíg a sorsa így írja meg neki, -, aki rólam nem hajlandó tudomást venni. Egy évig küzdöttem ez ellen, legfőbbként egyébként amiatt, mert magamat éreztem árulónak. A poliamor rendszer árulójának, aki benne van egy olyan kapcsolati hálóban, ahol nem minden etikus, és mindenki által elfogadott, és ez szembement erkölcsi, emberi nézeteimmel, ami miatt szenvedtem.
Ám most, hogy a részletesebb elmesélések alapján megismertem az említett hölgyet, – aki lehetne a metamorom is, vagyis a szerelmem társa, de ugye nem az, mert nem hozzuk a vegytiszta poliamor modellt, mely minden fél beleegyezését kéri, – tudatosult bennem, végül is milyen irtózatos szerencsém van, hogy túl vagyok életem azon szakaszán, amiben ő, nálam idősebbként, stagnált és nem fejlődik.. Micsoda irtózatos szerencsés sors is az enyém, hogy nem az ő elfojtó, elkerülő mechanizmusai szerint élek, hogy szerelem, szeretet témában mégiscsak kijártam már a középiskolát, és most az egyetemen ülve épp a doktori iskolára pályázok.
Mert csak innen látom, a szerelem is egy iskola, ahol mindenki a maga érzelmi érettségének szintje szerint egy bizonyos osztályba jár, és az alsósoknak nem lehet egyetemi tananyagot leadni, mert megbolondulnak tőle. Az alsósokat csak szeretni szeretni szeretni lehet, és jó példával járni előttük, és bízni benne, hogy akkor jól veszik az év végi vizsgákat.

 

 

 

 

 

 

És az embernek igenis tudnia kell, melyik osztályba jár, és onnantól onnan cselekednie. Ez nem arrogancia, nem nagyképűség, hanem önismeret. Felesleges szerénykedésnek pedig semmi helye. Tudd, hova tartozol, és onnan élj, és igen, a felsőbb iskolák nagyobb felelősséggel is járnak.