Johnny Depp, mint Don Juan és, mint álmodozó, és az őt fogyasztó tömeg)
Úgy alakult – és mostantól még óvatosabb leszek, hogy ilyen ne nagyon forduljon gyakorta elő -, hogy egymás után megnéztem két amerikai filmet. A hangsúly nem az amerikain van, de sajnos mégis az egyre lealjasodó művészetet, és annak hetedik ágának egyre elszellemtelenedő, a film eredendő elképzeléseitől jó ideje fénysebességgel távolodó tendenciáját az amerikai moziban érem a legnyilvánvalóbban tettem. Tudom, vannak kivételek, mint ahogy Afrikának is nagy városai, szóval most aki megint meg akar győzni, hogy de, meg hu, meg akkor is, az higgye el, globális tendenciára utalok, mely isten tudja, miért, erről a kontinensről indult el. Nem értem, miért pont azon a kontinensen jelent meg először a szemét? Miért ott kellett először az absztrakt expresszionizmus nevében isteníteni a semmit, és filozófiai, mondvacsinált konspirált elméleteket írni az egyes vászonra hányós művek elé. Miért a Földünk azon részén jelent meg először az étel lebutítása, és diadalmaskodott először a mennyiség, a profit a minőség fölött.
Talán mert tényleg ott van a Föld kloákája, ami egyszer csak eldugult, és azóta onnan ömlik vissza ránk a szar. És ezen nincs mit szépíteni.
Pedig nem is a mai mainstream Hollywood gaztetteit néztem, hanem a kilencvenes évek még szinte ártatlanka műveit. Johnny Depp fogai még nem hófehérek, Faye Dunaway is éppen csak elkezdte a botoxot. Még nem szilikon minden mell és fenék, még az utolsó előtti előtti pillanatban vagyunk.
Ahol még, ha nagyon akarom, mély tartalmakat is kihámozhatok az egyes művekből – a Don Juant és az Arizóniai álmodozókat láttam. De őszintén szólva, nem akarom.
A Don Juan de Marco legalább még állít valamit, hatalmas tablót fest a szerelemről, és még mintha Johnny Depp is hinne abban kicsikét, amit játszik. De egyre nagyobb teret hódít el belőle is a professzionalizmus, és öli ki az ártatlanságát, ha valaha is az létezett. És a szomorú, a közönség bedől a profizmusnak, annak, hogy egy színész el tud mindent játszani, és ez elég neki.
Nem látja, hogy ezek csak szerepek, üres héjak, hogy a maskarát istenítjük életre-halára. Itt nem arról van szó már régen, hogy a rendező számára létküzdelem volt, hogy benső gyötrelmes-szépséges kálváriáját át tudja-e adni, mert ha nem, akkor felfalják a démonjai. Az eredeti rendező számára egyetlen feladat maradt, a mondandót, az üzenetet a színészbe átszuggerálni.
Egyszerűen kiölni belőle a lelket is akár, nem holmi szerepet ráadni, ami után ugyanúgy pózolhat majd a vörös szőnyegen.
Az eredeti rendező még átírta a személyiséget, és az egyes szerepek után a karakter egész struktúrája változott meg. Ehhez képest itt meg fel vannak ezek az egyre hatalmasabb színészegoizmusok cicomázva egy újabb szerepdísszel. A nép meg hanyatt esik a tehetség láttán. És fogalma sincs már, mi lett volt a célja a színészetnek. Ahol bizony színdarabról darabra új lényekké lettek a színészek, egy életen belül többször reinkarnálódtak..
Egyszer még az számított, ezek a művészek mennyire tudták átadni magukat a rendezőistennek, mennyire mertek annak öntőtégelyébe belezuhanni, ahonnan soha többé nem jöttek ki úgy, mint ahogy érkeztek.
Ezek a kilencvenes évek amerikai filmjei már jócskán hizlaldában, tápszerrel naggyá pumpált, szerencsétlen csirkékből készült Kentucky Fried Chicken szeletek, ahol talán még annyival volt jobb a helyzet, mint ma, hogy napi egy órára természetes napfényt engedtek az állatokra, és egy négyzetméterről tízre legalább kimehettek. Szaladgálhattak kicsit szörnyű sorsuk előtt. Mi meg – nyamm-nyemm – esszük az ételízesítővel feltuningolt trágyát össznépileg.
És a baj nem is az egyre csak dölyfösödő Hollywoddal van, hanem velünk, akik kentuckyn felnőve már nem érezzük a különbséget a gyorséttermi szemét és nagyanyánk kerti csirkéje között, mert ha éreznénk, akkor Hollywood már éhen halt volna, de nem, mi tartjuk el, a világ birkái. Mindenki, aki jegyet vesz ma egy hollywoodi filmre.
Pedig mindenkinek meglenne az esélye, hogy oroszlán legyen, és azt mondja, ebből nem kérek. Igaz, akkor szembe kéne néznie azzal, hogy egyedül van, és ő az élete királya.
És a sunyi az egészben, hogy mára a minőséget mennyiséggé, a valódi szót hűtőmágnes-bölcsességgé silányított filmipar még művészieskedik is, és az intellektuálisabb rétegeket is behálózza.
Erre itt van példa Yorgos Lantimos filmművészete, amelyen ma már a tegnap még színvonalas, diszkriminálni képes barátaim is tapsolnak.
Hogyhogy hogy nem látszik a különbség talmi is valódi között? Ami Hollywoodból jön a teljes szemét kategória, de aki még mindig kivételről siránkozik nekem, az menjen és turkáljon abban a drágakő után, de vigyázzon, nehogy útközben nagyon szaros legyen.
És az a durva, hogy azt egyszer csak észre sem fogja venni, és sajnos nem egy, tegnap még kritikus, lángoló szellemű barátnál látom ezt.
