Berlinben találkoztunk végre. Szeretem a pontosságát, így felettébb furcsállottam, hogy tizenöt perccel hét után még nem volt sehol. Pedig most is időben érkezett, csak rossz helyen várakoztunk. Ő a megbeszélt tér jobb oldalán volt, én meg a balon, derült ki végre, amikor megjelent. De nem egyedül jött, hanem húzta maga után a bőröndjét, mint a sorsát, amiről egyáltalán nem volt szó korábban. Ahogy megláttam, egy pillanatra meginogtam, de menekülésre már nem volt időm, és még mielőtt egyetlen gondolat mögé is elbújhattam volna, valaki bennem megsúgta, innentől együtt visszük tovább e terheket.
Roppant nehéz, feldolgozatlannak tűnő súlyok voltak, igazi recsegő keresztek, tragédiák, melyekkel szinte lehetetlen haladni, s melyek akár végérvényesen is torzíthatják a lelket. Amikor elindultunk, megfogta a kezem, abban az érintésben először éreztem azt, hogy teljességében élhetem egy másik ember sorsát.
A segítség a cipekedésben nem az volt, hogy elkezdtünk szétnyitni a csomagot, és megismerni a tartalmát, a múltbéli összefüggéseket, a traumákat, majd kidobálni a felesleget. Nem, a terhekre egyszerűen rá sem néztünk, mert tudtuk, személyes történeteink gyógyíthatatlanok, és úgyis sebesülten fogunk meghalni.
A segítség a múltban volt, sőt azelőtt, minden emberi létesülést megelőzve, amikor a mára gyökértelenségében szenvedő lényeinknek még égi gyökerei voltak, ahol arról a tényről, hogy különálló testek vagyunk, szent meggyőződéssel tudtuk, hogy átverés, káprázat.
A berlini szállásunk az egykori fal mentén volt, és útközben oda, megálltunk egy kicsit, letéve a bőröndöt, hogy emlékezzünk annak egyik dísze alatt. Ez volt az a pillanat, mely egyszer és mindenkorra leleplezte a terheket. Noha még magunk mögött húztuk azokat, de nem éreztük a súlyukat. Ott voltak, feladatunk volt velük, de létük már nem volt valóságos.
E megtapasztalást megerősítendő két angyallal találkoztam az egy hét alatt a német fővárosban, az egyik Paul Klee a történelemben előre és hátrafelé látó Angelus Novusa volt, aki a lét nyíltságára emlékeztetett. Arra, hogy a túlvilág az életem kiegészítője, és, hogy én meghaladom létet és nemlétet.
A másik pedig Caravaggio Ámora, aki átadta nekem abbéli tudását, hogy annál, ami két emberi szív között felfedi magát, nincs nagyobb erő ebben az univerzumban, és az minden múltbéli sérelmet, sérülést eltörölhet.
Az indulás előtt hímzett, fehér ünneplőt kaptam tőle ajándékba. Látszólag tényleg a Warschauer Strasse-i S-Bahn megállóban búcsúztunk el. Ezt az is bizonyítja, hogy az állomáson a kalapomat elfújta a szél, és azóta több fényképet is kaptam berliniektől, hogy látták, többek között az említett megállóban is.
Miközben meg minden látszaton túl, azóta is az állomáson ülünk, és várjuk a Tiruvannamalai felé tartó vonatot.
