Brutális nyolcvanas évekbeli világvége film, egy olyan korból, amikor még – ráadásul az akkori Szovjetunióban – nem számítógépes technikával készítettek díszleteket, hanem ahol az apokalipszist tényleg fel kellett építeni. Rengeteg munka, odaadás, gondoskodás, apró részletekre való összpontosítás, végső soron: szeretet egy amúgy gyűlöletes téma iránt. Hatalmas nekifeszülés, a kínok kínjának beleszuggerálása a színészekbe, hogy még élethűbb legyen a szenvedés, még velőt rázóbb a sikoly.
Lángoló testek, atomjaira bomló élet, rohadás, enyészet, a végítélet premier plánban, olyan borzasztó, hogy szinte már szép.
Mégsem sikerült, mégis az egész színházi, színpadi maradt, és a sikoltás sem döfte át a gyomromat. S míg Munch Sikolya igenis bennem is visszhangzik, a Lopushansky kínt üvegfalon túlról nézem, és még együtt sem érzek vele.
Ezen a ponton újra felteszem a kérdést, mi a határ autentikus és mesterkélt között? Hol válik a műbe beletett szenvedés átélhetővé és noha a körülmények, a megfelelő díszletek, a jól játszó színészek, de mondhatnám úgy, a tökéletes tudás, tehetség ellenére a mű mégsem égeti meg a lelket. Megszületik valami, ami csak egy a sok a közül, de nélküle is forogna tovább a Föld, tehát nem változtatja meg alapjaiban a dolgok szerkezetét, pedig a művészetnek ez lenne a szerepe.
Mint ahogy a Munch-i sikoly megszületése óta minden más, tudatosabb. Hisz az egyszer és mindenkorra hallhatóvá tette a világot beborító, soha véget nem érő kínokat. Munch óta már nem fordíthatjuk el a fejünket, hisz megmutatja, semmi okunk örömködni még ha épp jól is megy a dolgunk, mert a világon valahol biztos, hogy éppen valakik – fájdalmuk elviselhetetlensége miatt – ordítanak.
Lopushansky meg hiába tett bele tényleg minden kelléket, mégsem visszhangzik a sikolya.
És akkor megint odaérek, hogy csak a műbe beletett aktuális és végtelen személyes érzés, “energia”, szándék, realizált legbenső tudatállapot az, ami hat. Hiába vannak meg a világi feltételek, mint díszlet, forgatókönyv, színész, ecset, vászon, hangszer, ha éppen nem arról szólunk az alkotásunkban, ami legintimebben foglalkoztat, aminek felfejtése hiányában még nem és nem halhatunk meg, akkor a mű is csak díszlet marad..