Mindig is lenyűgöz a másik egyedülléte, csak önmagával eltöltött ideje. Egyik kedvencem az, amikor nézhetem, ha valaki magába mélyedve kézzel ír, s valami kiismerhetetlen erő mozgatja a tollát, hogy aztán láthatóvá válhasson “annak” tánca a papíron.
A magunkkal töltött idő szentség, isteni vidék, egyszerűen csak gyönyörű.
Nekem ez a festmény, a Károly teliholdas képének folytatása, még akkor is, ha időben korábban készült, mint ez.
És mert én ugye mindig elsősorban magamra gondolok, mint amúgy mindenki, így erről a festményről is azt gondolom, hogy nekem (is) festette, megelőlegezett születésnapi ajándékként.
Mert én ezen az augusztusi kilencedikén, amikor magamra vettem egy csoda szép prímszámot, egyet kértem ajándékba a sorsomtól, hogy fakítson ki, tüntessen el, de ha ez túl nagy kérés még, akkor legalább fessen fehérre. Sok volt, elég volt, fárasztó, csak és kizárólag nyűgös az élet, a félelem,a szorongás minden nappal egyre jobban felette a lelkemet, és a végső kisimulásban láttam csak a megváltó lehetőséget. A fehérre gondoltam reggel, délbe és este, és éjszaka is arra riadtam, hogy fájnak a színeim, fáj és nyom és terhel a személyiségem.
Károly, mert még nem isten, az átfestés ajándékát még nem tudta megadni, de legalább elkészített nekem, magának egy fehér hátteret, egy alapot, amihez legalább lehet hasonulni. Festett nekem egy művet arról a bázisról, ami halandó mivoltomon túl vagyok..És, hogy elhiggyem, ez a tér bír valamiféle személyes tulajdonsággal, tehát egy ember számára is megközelíthető, belehelyezte önmagát egyik legkedvesebb mozdulata közben, jelezve ezzel azt nekem, hogy vár rám a fehérben.