Az idén huszonkilenc éve, hogy beszélgetünk, mindig is a szellem, az intellektus és a magyar szó alkotta meg a kapcsolatunk alapját.
Az őszinte, megbízható szóval a legszebb műveletet hajtottuk végre: lebeszélgettük egymásról a szerepeket, a szeretőt, a férjet, a feleséget, a szülőt, a művésztársat, a szövetségest, hogy végre már a meztelenségünk se takarjon el.
Nem fogy el a mondandónk, mert egyszerre egymással, és egymás mellett, más-más szerelmekkel is élünk, így folyton áradnak be hozzánk az új hatások, melyek mentén újra kell definiálnunk a kapcsolatunkat, pontosabban azt a neve nincs csodát, ami megjelenik köztünk, és mélyül minden nappal.
Ahogy múlnak az évek, egyre jobban szükségünk lesz egymásra, mind jobban feltűnik, milyen egyedül is vagyunk, és ki kell mondjam, milyen különlegesek is, pedig a mifajtánk lenne a normális. De félelmetes látni az elbutulást, az elsekélyesedést, és azt a mérhetetlen hazudozást, amellyel az emberi faj beszennyezi a környezetét. Párok tucatja vált el mellettünk, és kezdett új kapcsolatot, majd vált el megint, mi meg mindennek öregesen a tanúi vagyunk.
Mindketten minden nappal képezzük magunkat, Károly heti egy kötetet biztos, hogy kiolvas, én meg amióta befejeztem az egyetemet, folyamatosan tanítom magamat. Az igazán nehéz időszakokban az intellektusunk, a műveltségünk segített át, hisz aligha létezik olyan társas helyzet, melyről ne készült volna már alkotás, amihez csak vissza kellett nyúlni baj idején.
Ám huszonkilenc év és sokféle próbálkozás ellenére sem szerettem meg a sört, így, ami kimaradt, és amit bánok, azok a prágai kocsmák, Károly kedvenc helyei.
Ezen képen viszont senki sem hiányzik, én is ott vagyok, a sör is és Prága is.