Az élet legnagyobb találkozása annak az Ujjnak a megismerése, aki a Mester felé mutat. A Mesterről soha senki nem mondott ki semmit, így én sem fogok. Fogalmam sincs róla, s már a gondolataimmal, az érzéseimmel a közelébe érve, olvadozok. Ezen a tájon esélyem sincs.
Sokat tűnődöm azon, ma, amikor gomba módra szaporodnak a tanítók – amikor Papaji tanítását félreértve, hogy menj nyugatra, és mesélj arról, amit itt, Indiában hallottál, majd két hónap múlva már a szimpla postások is szatszangot tartanak, pedig erre senki sem kérte őket, – mégis mi alapján választjuk ki a nekünk megfelelő segítséget. Amire viszont az út/önkeresés egy adott pontján elengedhetetlen szükségünk van.
Pszichológiai, a személyemet érintő témákban egyedül is boldogulok, áthatoltam sokféle traumán, és noha meggyógyulni nem fogok, de egy viszonylagosan élhető énné lettem, akinek egyes fájdalmai sosem fognak elmúlni.
Ám a személyes ént meghaladó tájaimon szigorúan útmutatásra van szükségem. Buddhának, Papajinak, Gangának és valójában Ramanának is szüksége volt erre, szóval akkor mi a bánatot játsszam meg magam, hogy majd egyedül megoldom e legvégső feladatot, hogy leleplezem a személyes énemet.
Tizenkilenc éve leverekedtem magam az óceán partjára, nem volt könnyű út, és azóta sem lett egyszerűbb. Már messziről integetett az egyetlenem, az Ujj, aki az enyém..akivel azóta, miként egy párkapcsolatban, sokféle kétséget, nehézséget megéltem, és bőven lehet, hogy lesznek még nehéz napjaim, mert az elmém eszméletlen trükköket tud bedobni, hogy a személyes énem útmutatásait, vagy a szimpla advaita tudásom válasszam az Ujj irányt mutatása helyett. Semmit sem kapok itt, sőt évről évre szegényebb leszek személyes szinten, de még mindig bőven van, mit a tejbe aprítanom. Még bőven látszathatalmat gyakorol felettem egy személyes én, aki egyre elviselhetetlenebb számomra, tehát a teljes kifosztásom még nem tökéletes.
Ám ezt a kifosztást csak úgy vagyok képes kibírni, hogy közben élem, tapasztalom, hogy egy nevezzük “másik oldalon” egyre gazdagabb vagyok. Egyre nagyobb pompájában látom azt, amit meg nem láthatok. Olyan ez, mintha a szív bennem, aki olyan csendes, hogy nincs az az emberi fül, aki meghallja a dobbanásait, lenne a tanító által kihangosítva a világban. Hirtelen látok valakit, akinek létéről nem is tudtam, de abban a pillanatban, hogy a tanító őt a szavaival vagy éppen csak azzal, ahogy rám néz felfedi, felismerszik az, ami közelebb van hozzám, mint a saját lélegzetem, és akivel kapcsolatban először mondom ki azt, hogy én.
A tanítón valójában ennek a lélegzetemnél közelebb lakó énnek a külvilági tükröződése, a szíven túli szívnek a tárgyiasulása, hangja, szempillantása, valójában az életem egyetlen igazi misztériuma, amiből a külvilág semmit sem érzékel, pedig semmi másról nem beszélnék szívesen, csak erről a találkozásról, ami meghaladja az eggyé válás fogalmát is. De nem tudok, és most is csak dadogok.
Rettentően küzdő típus vagyok. “A minden jól van, ahogy van, majd ha eljön az ideje, meghallom a tanító útmutatását, fogadd el a dolgokat, ahogy vannak”- tündérmesét meghagyom másoknak. Mert szerintem egyáltalán nincs semmi jól ebben a duális létben. A tanító által felfedett igazság átvétele részemről irtózatos erőfeszítés, aminek a feltétele az utolsó személyesnek hitt atomom leleplezése, és amíg ez meg nem “történik”, addig aligha tudok ünnepelni.